A Csodák kora nem egy izgalmas sci-fi regény, tele briliánsabbnál fantasztikusabb megoldásokkal, hogy mi történne, ha a Föld egyszer csak lassabban kezdene forogni, és a huszonnégy órás napunk negyvennyolcra vagy akár még hosszabbra nőne. Nem tudományos fejlesztések lehetőségeit boncolgatja, hanem az emberi lélek reakcióit a megváltozott körülményekre. Történetünk ott veszi kezdetét, mikor kiderül, hogy a nap, amit addig az emberek teljesen normálisnak hittek, harminc perccel tovább tartott, mint a megszokott huszonnégy óra. Sőt mostantól minden egyes nap fél órával tovább tart majd, mint az előző.

Először természetesen kitör a pánik, mindenki világvége hangulatba kerül, feltölti  élelmiszerkészletét, vízkészletét, imádkozik, vagy épp ellenkezőleg, sutba dobja a társadalmi normákat, és kedve szerint kezd el élni. De mint minden csoda, ez is csak három napig tart. Az emberek elkezdenek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Már nem a nappal és az éjszaka  határozza meg egy nap hosszát, hanem az óraidő. Ami azt jelenti, hogy gyakran délben is teljes a sötétség és éjjel egykor még ragyogóan süt a nap. A Föld forgásának lassulása azonban más következményekkel is jár. Erősödik a gravitáció, megváltozik az időjárás, a madarak elpusztulnak, a növények többsége sem bírja az új környezeti hatásokat, és természetesen az emberek is kezdenek kikészülni.

A magány, a fásultság újult erővel tör a mindennapokra, a reménytelenség lassan kúszik be a küszöb alatt, hogy megkeserítse az ólomsúllyal vánszorgó délelőttöket. A hetvenkét órás éjszaka alatt előtör az emberekből az állat, fosztogatnak, gyújtogatnak, míg mások puskával védik az otthonukat, vagy épp óvóhelyekre menekülnek. S mindeközben Karen Thompson Walker egy kislányról mesél nekünk. Egy tinédzserről, aki először lesz szerelmes, akinek az édesanyja az idegösszeomlás szélére sodródik, az édesapja szeretőt tart, a nagyapja pedig összeesküvés elméleteket gyárt. Julia szemén keresztül pillantunk be az őrült felfordulásba, hogyan éli meg ő és családja a lassulást.

Ahogy haladunk a regény vége felé, úgy kezdünk el rimánkodni magunkban, hogy legyen valami feloldás az utolsó lapokon, de ezt nem adja meg nekünk az írónő. A regény végén ott állunk a szakadék szélén, nem tudjuk vajon születik-e megoldás, megmenekül-e az emberiség vagy elpusztul. Nem tudjuk mi lesz Julia sorsa, vajon meddig fog élni, és az milyen élet lesz. Egyetlen egy dologban lehetünk csak biztosak, a bizonytalanban. Nem tudhatjuk mi vár ránk, milyen természeti vagy ember okozta csapásokkal kell a jövőben szembenéznünk, de a reményt sosem szabad feladni. Az ember ereje az alkalmazkodóképességében rejlik, nincs más dolgunk, mint elfogadni a kihívást és túlélni.

A Csodák kora nem egy könnyed, fantasztikus mese, azonban, aki szeretne elgondolkozni azon, hogy vajon egy ilyen katasztrófa helyzetre hogyan reagálna, mindenképpen olvassa el a Libri Könyvkiadó gondozásában megjelent regényt.