A villamos-zajos nagykörúti forgatagból a Visegrádi utcába kanyarodva csak a gyomortáji nyugtalanságunk jelezte, hogy valami szokatlan felé közeledünk. A 8-as számot viselő kapualjban a sok átlagos vezetéknév között rögtön megragadta a szemet a Szobafogság felirat. Jól esett volna hosszasan eltűnődni azon, hogy mi lehetett a lakók és környékbeliek első reakciója a táblácska láttán, de a saját kétségeim is épp elég okot adtak a gondolkodásra.

A racionalitásból szőtt biztonsági hálóhoz szokott lényem nem tartotta helyesnek, hogy olyasmibe kezdjek, amivel szemben aligha lehettek elvárásaim. A játékot ismertető honlap szükségszerű minimalizmussal kezeli a mindenki által elérhető praktikus ismereteket, ezért a legkevésbé sem sejthető, hogy kire miként hat, mely képességeinket és készségeinket veszi igénybe, vagy épp milyen hiányosságainkra döbbent majd rá könyörtelenül a külföldön már nagysikerű room-escape reality.

Annyi bizonyos, hogy a visszavonásig érvényes nyitási akcióban 8000 Ft-ért zárják ránk és maximum 4 barátunkra a lakás egyik, általunk választott szobájának ajtaját, majd kezdetét veszi a 60 perces logikai feladatokkal tűzdelt misszió a kiszabadulásért, melynek során felgöngyölíthetjük a párttitkár elleni összeesküvés szálait, vagy leleplezhetünk egy sorozatgyilkost. Szó esik ezenkívül csapatépítésről, együttgondolkodásról, növekvő adrenalin szintről, önismeretről és kapcsolaterősítésről, elvesztett időérzékről és a világ egészét a zárt ajtón kívül hagyó flow-élményről, mely, mint minden önfeledt elragadtatás, vonzott és taszított is egyszerre.

Hiába persze, ha az átkozott, gyarló emberi kíváncsiság már meg is nyomta helyettem a kapucsengőt. Társaim tekintetét is efféle kettősség tette furcsán zavarossá. Úgy tűnt, a lépcsőn fölfelé balomon a kishitűséggel szorongatott félelem baktat, jobbomon pedig a közöny kísér fáradtan. A fejem fölött cikázó kérdések azonban már jelezték a játékos kedvű örökgyermek­-lélek lassú ébredését.

Nem tudom, hogy a gondterhelt, kétkedő, kialvatlan felnőttek, akiknek testében érkeztünk, melyik ponton hagytak el végleg bennünket, csak arra emlékszem, hogy amikor a párttitkár irodájának ajtaja kulcsra záródott mögöttünk, még illemtudóan fegyelmeztek. Rémlik a zavart feszengésük a szépen, bár korszak-idegenül berendezett szobában, akárcsak egy kínkötelező vendégségben, ahol az ember azt sem tudja, hogy hova üljön, mihez nyúlhat.

Hogy öt perc telt el, vagy harmincöt, az szinte mindegy is, de a következő eszmélésnél egyikünket már a szőnyegen térdepelve láttam, amint színeket, számokat és neveket mormol félhangosan, a másikunk négykézlábra ereszkedve kutatott a szekrények alatt, a harmadik pedig az ablak körül futó csöveket vizsgálgatta és talán még a függönytartó lerángatásának gondolatával is kacérkodott, noha jól tudta, fizikai erőre nincs szükség a feladatok megoldásához. A szoba is elveszette katonás pedantériáját. Körülöttünk bőrönd, aktatáska, telefon, írógép, kulcsok, papírok, könyvek, képek hevertek szerteszét, sőt még egy hajszárító is előkerült valahonnan, előbb nagy nevetést, utóbb komoly fejtörést okozva.

Néha hárman hatfelé indultunk, máskor ugyanazt keresve kilencféleképpen gondolkodtunk. Úgy lettünk részesei az előbukkanó nyomokból egyre pontosabban kirajzolódó történetnek, mintha az idővel együtt a szobán kívüli világ is megszűnt volna. A gondolatok észrevétlenül csoportosultak át a korábbi kétségekről és mindennapos gyötrelmekről a nagy közös feladatra, majd merültek el és váltak eggyé a végső célra, az ajtót nyitó kulcs megtalálására való összpontosításban.

A kijutási arány 50%-os, a csapatok fele bent marad (nem örökre, persze) – mesélte tapasztalatait a 60 perc leteltével kiengedésünkre siető moderátor. Mi is ott ragadtunk, az élmény ugyanis a szobafogságból szabadulva sem eresztett. Kudarcérzet nélkül, sőt energiával feltöltődve gondolkodtunk még hosszú órákig, hogy miként lehetett volna másként, vagy tovább. Hiányérzet is csak annak okán maradt, hogy az élet nem telhet egészében ilyesfajta elragadtatottságban, amikor az ember problémákat, fáradságot és fájdalmat feledve válik eggyé a szűkebb közösségével, és szabadítja fel magából azt a lelki és szellemi erőt, amiről nem is gondolta volna, hogy benne lapul.