Hosszú ideje tudjuk, hogy érdekes, pesszimista, elégedetlenkedő, sokszor irigy nép a magyar, de a 2012-es olimpia idején ez egyre inkább bebizonyosodik. Kevés olyan ország van, ahol nem tudnak pontszerző helyeket értékelni, a miénk azonban ilyen. Sokaknak csak az arany, esetleg az ezüst, bronz a szép, de ha már valaki nem kerül dobogóra, jön a kérdés: „minek ment oda”? Már eleve ezt óriási szégyennek érzem: az, hogy egy kis ország sportolói a világ élvonalába tartoznak, ki tudják harcolni az olimpiai kvótát eleve nagy szó, rengeteg munka, küzdelem, fájdalom van mögötte. Ha mindezek mellett még az első tizenhatba, tizenkettőbe, tízbe vagy döntőbe tudnak jutni, az már csodálatos. Én így gondolom.

De persze vannak olyanok, akik szerint csak a dobogó jó. Illetve ma már úgy tűnik, az sem, hiszen Gyurta Dani gyönyörű úszása után, aminek az itthon és külföldön élő magyarok nagy része örült, akadtak olyanok is, akik úgy döntöttek: be kell szólni. Jöttek a politikai felhangok a médiában is, végül pedig hazánk legnagyobb online portálján, nevezzük nevén, az Indexen megjelent egy gyomorforgató cikk is. Noha a szerzők elvileg poénosnak szánták, sokak szerint az is, a legtöbb embernek mégsem ment át az üzenete, és úgy vélem, hogy ez nem az olvasók hibája. De persze nem csupán ez a gond: miután Czene Attila, szintén olimpia bajnok úszó, államtitkár a köztévé közvetítésében szerepelt – amit valljunk be, nem csinált a legjobban, sőt idegesítő volt –,  még inkább megszaporodtak a politika tartalmú hozzászólások, anyagok. Csak azt tudnám, hogy ennek megint mi köze Gyurta Dani eredményéhez és úszásához? Nem ő volt a műsor szerkesztője, ő „csak” versenyezett, és igen jól.

Négy évenként van egy olyan esemény, amely többé-kevésbé összehozza a magyarokat nemtől, politikai és vallási hovatartozástól függetlenül. Legalábbis eddig ez így volt. Idén már ez sincs teljesen így, 2012-ben eljutottunk oda, hogy belekeverjük a politikát és sok minden mást is a versenybe. Kár érte.

Az egész azonban nem Gyurtával kezdődött. Cseh Lacitól is elvártuk, hogy az igényeinknek megfelelő eredményt érjen el, és amint nem hozta a kívánt szintet, elkezdődött a kigyót-békát kiabálás, a megmondogatás. De hát miért ne hibázhatna egy élsportoló is? Ki nem hibázott még az élete, munkája során? Persze nyilván itt is az irigység beszél a magyarból, hiszen más dolog elrontani egy statisztikai eredményt, rosszul ütni be egy termék árát, mert az nem az olimpián van. Az irodában meg lehet tenni, az olimpián nem, a versenyzőt kivitték oda, igenis az a dolga, hogy hozza az eredményt. Tényleg? Szerintem az, hogy tisztességes helytálljon. És ezt megtette. Hibázott, ami neki sokkal jobban fájhatott, mint nekünk, és hogy a hibáját jól megjegyezhesse (nem mintha e nélkül nem tenné), még rosszabb legyen a közérzete voltak, akik el is kezdték szétszedni. Soha nem láttam még Cseh Lacit olyan idegesen rajthoz állni, mint csütörtök este a 200 vegyes döntőjében. Látszott rajta, hogy tudja: muszáj teljesítenie. Megtette. Tessék örülni, emberek!

Meg kéne már tanulni értékelni amink van. A nagy probléma itthon az, hogy nem csupán a sportolóink teljesítményének nem tudunk örülni, hanem igazán semmi másnak sem. Ezen kéne változtatni.

Úgy vélem az idei nyári játékok alig egy hete alatt már gyönyörű eredményeket értünk el, sportolóink remekül szerepeltek, gondoljunk csak a judósokra, ahol mindenki kitűnően teljesített attól függetlenül, hogy nyert-e érmet vagy sem. Sőt, ahol van egy olyan lányunk, mint Joó Abigél, aki óriási fájdalmakkal küszködve is becsületesen küzdött. Gondoljunk az asztaliteniszezőinkre (Tóth Krisztina, Póta Georgina, Zwickl Dániel), vívóinkra, akik közül noha csak Szilágyi Áronnak sikerült érmet szereznie, a többiek is szépen szerepeltek, a sportlövő Balogh Richárdra, akinek sikerült a hatodik helyen végeznie, a bokszolóinkra és még sorolhatnánk.

Mindezek után pedig őszintén mondom: féltem a férfi vízilabdázóinkat. Ezzel a mentalitással, ami itthon van, ha a Kemény-csapat nem hozza az eredményt, amit elvárunk tőlük, biztos, hogy szétkapják majd őket hazaérkezésük után, mint Floki a lábtörlőt. De vajon miért is?

A fentiekhez pedig ne felejtsük el hozzátenni mindazt, hogy a magyar sportolók adott esetben mennyivel rosszabb, szegényesebb körülmények között készülnek fel egy-egy ilyen megmérettetésre, mint a nagy országokat képviselő társaik. Ha pedig azt nézzük, hogy mindezek mellett milyen eredményeket értek/érnek el, akkor továbbra is azt mondom: le a kalappal előttük és hajrá magyarok!