Mire tudja visszavezetni a Bartók iránti szeretetét? Volt esetleg egy meghatározó momentum?

Konkrét momentumot nem tudnék mondani. A gyerekkorom ködébe nyúlik vissza az egész, a nővérem már akkor játszott Bartókot zongorán, én magam is csellón próbálkoztam. Az egész gyerekkoromban, kamaszkoromban benne volt, szerették a barátaim is, szóval végigkísérte az életemet. De mindig is kicsit távoli volt nekem, mindig kicsit magas volt hozzám, először nekem is olyan idolszerűnek tűnt, mint ahogy a többség nézett mindig is rá, mert bálványt faragtak belőle. Aztán huszonvalahány évesen böktem ki, egy nem túl józan hajnalom, hogy a Bartók-regényt is meg kellene írnia valakinek. Valószínűleg olyan erőteljes hangsúllyal jelentettem ki, hogy azonnal rajtam ragadt és attól kezdve a barátaim egyre elő-előhozták a témát. Majd megírtam az első könyvemet, aztán a Port, aztán a rákövetkezőt, és így tovább, sorban jöttek a regények, mindig volt valami más. Ők pedig egyfolytában kérdezgették, hogy „na de mikor jön a Bartók?”. De most már, így hatvankét évesen azt hiszem, mondhatom, hogy ehhez meg kellett öregednem, fel kellett nőnöm hozzá.

Olyannak ismerte meg az írás során Bartókot, az embert, mint amilyennek a zenéje alapján képzelte? Egyáltalán volt bármilyen előfeltevése róla?

A zenéje, nos, én nem is értettem, hogy miért nem értette őt a korabeli közönség nagyon nagy része, mert ez egy tiszta, egyenes, magyar zene. Ehhez csak tehetségesnek kell lenni meg magyarnak. Én viszont világosan láttam, hogy ő egy személyben a zenei avantgard a magyar zenében ahol Kodály volt az ő „hátvédje”. Bartók egészen radikálisan megváltoztatta az teljes magyar zenét, azóta minden másként van, mint előtte volt. Olyan ő, mint mondjuk a fizikában Einstein, aki csak feltűnik, és azt mondja, hogy ami eddig volt az a múlt, és ő most újat mutat. Egy igazai nagy vízválasztó a maga területén. A mai napig a mi szellemi valutánkat képezi, ő a belépőnk a világ szellemi csarnokába, amit senki nem vehet el tőlünk. Ő a miénk és a világban minden művelt ember tudja ezt. Éppen ezért furcsa, hogy előfordulhat az, hogy itthon félházzal játsszák a műveit.

Ön szerint mi lehet ennek a hanyagolásnak az oka?

Elrontottunk itt valamit a zenei oktatásban, vissza kellene mennünk a kodályi módszerhez, ahhoz az oktatási rendhez, amikor általános iskolában legalább két óra van egy héten, amikor örülhetnek a gyerekek a zenének, amikor énekelhetnek. Mi is úgy vártuk annak idején az énekórát, mint a testnevelés órát, mert akkor nem kellett tanulni, csak jól éreztük magunkat. Ezt kellene visszaállítani. Nem a zene tiszteletére, hanem a szeretetére kell nevelni a gyerekeket, ahogy Sztravinszkij mondta és ebben teljesen igaza volt. Mert a félház az maga a halál, ezt minden zenész tudja. Ha nincs más senki az egész világon, csak az anyád, aki ott ül az első sorban, akkor rendben van, nem leszel világhírű, de a félház az nagyon nincs rendben. És az, hogy Bartókot így játsszák az is azt mutatja, hogy valami el van rontva és ezt szerintem az iskolákban kell elkezdeni helyrehozni. Ott lehet elindulni afelé, hogy a zenei nagyságunkat visszaállítsuk. Mert ha mi a zenében ilyen nagyok tudunk lenni, mint ahogy lettünk, zenei nagyhatalom voltunk és vagyunk azóta is,és nem csak a komolyzenében, de például a jazzben is, akkor azt meg kell becsülnünk. Vagy, ha már itt tartunk a számítástechnika vagy éppen az atomfizika területén kiemelkedő eredményeink vannak, amik mindenkit elgondolkoztathatnak. Hiszen ha egy népnek ilyen szellemi kvalitásai vannak, ha ilyen emberek jönnek közülük, akkor talán megéri figyelni arra kik ők. Ha ilyen nagyjaink vannak, akik ilyen kifejezést adtak az életnek, ilyen erőt képesek kifejezni akkor mi ne legyünk olyanok, akik semmit sem tesznek azzal, ami az övék.

Ez a figyelemfelkeltés is célja volt a könyvvel?

Nem, semmi ilyen célom nem volt, csak meg akartam írni ezt a könyvet. Bartókot, mint embert akartam megmutatni az olvasóknak, mert egy bálványról nem lehet regényt írni. Vagyis lehet, de nem érdemes. Persze megmutattam azt is, hogy hogyan csináltak belőle bálványt, de én valójában Bartókot, az embert akartam ábrázolni.

Ha elölről kezdhetné, újból belevágna egy ekkora lélegzetű munkába?

Az ember sosem tudja, amikor belevág, hogy mekkora munka lesz egy regény. De én a magam részéről olyan vagyok, aki csak akkor kezd neki valaminek, ha már tudja, mi lesz a vége. És ez lehet bármennyi, mert a regényt magát nem én, hanem a történet határozza meg. Én csak annyit tehetek, hogy mindig előre jól megépítem a szerkezetet, mert ha elindulok az írással, akkor már csak hagyom, hogy kijöjjön ez a teremtő erő. Hagyom, hogy működjön és akkor nagyon szívósnak kell lennie a szerkezetnek, hogy nehogy elragadjon, nehogy elvigyen fecsegésbe, ide-oda, ennek a váznak nagyon szigorúnak kell lennie. Aztán majd az első fejezet megmondja, pontosan mekkora lesz az adott könyv és azt is, hogy milyen. Bartókról ennyit kellett írnom úgy látszik.