„Kik a zsidók? Mindazok, akik a védtelenek, a nép vérét szívják. A protestánsok, a szabadkőművesek. Meg persze az izraeliták.” Umberto Eco új regényének, A prágai temetőnek az egyik szereplője fejti így így politikai és egyéb nézeteit. Nagyjából mindegy is, ki ő, egyik tagja azon lángelmehadnak, amely körülveszi a regény főhősét. Pontosabban az a had, amelyikkel a főhős – maga is önjelölt zseni, kém, csaló, ínyenc – körülveszi magát hosszú élete során. Nagyjából azért, hogy igazolja egyfelől fentebb említett kivételes tulajdonságait, másfelől pedig azt: minden rossz a zsidóktól ered.

Kaotikusan hangzik? Az is! ...és nem véletlenül. Eco regényei amúgy sem számítanak könnyed olvasmánynak, most azonban a mester nem kevesebbet vállalt, mint hogy egy piti kém szemével mutatja be az európai történelem egyik legzavarosabb időszakát: Franciaország és Itália 19. századi történetét. Mivel Eco nyilván még ezt is túl egyszerű feladatnak találta, főhősét mindjárt skizofrénná tette, és a két személyiség által elmesélteket néha külső elbeszélőként is ki-kiegészíti.

Aki A rózsa neve bámulatosan felépített krimijére vágyik, az csalódni fog A prágai temetőben. Politikai pamfletként viszont érdekes és szórakoztató írás - követve a kor furcsa hagyományát a mára méltán feledésbe merült Eugene Sue ponyvaregényeinek és ködös antiszemita gondolatok furcsa keveréke. Ráadásul, mint arra Eco is felhívja a figyelmet, a főhőst, Simoninit leszámítva minden szereplője élt – és többségük tetteit és gondolatait elolvasva talán nem is baj, hogy erről eddig mit sem sejtett az utókor. Igencsak valószínű az is, a regény figurái döbbentek volna meg a legjobban, ha egy-két tényleg kétes figura megölésén vagy börtönbe juttatásán túl egyszer valóban meg tudják fordítani a történelem menetét.

Az imént említett utókor azonban azt is jól tudja, hogy a régről az európai világképbe rögzült idegengyűlölet és nem egyszer légből kapott vádaskodások, egyszerű hazugságok elegyeként összegyúrt elméletek voltak az alapjai a regényben is emlegetett Dreyfus-ügynek vagy a tiszaeszlári pernek. Hogy aztán a huszadik században már politikai alapgondolattá váló zsidóellenességről ne is beszéljünk.

Eco persze idáig nem jut el, a tragédia előszele helyett inkább az irónia kíséri végig a regényt. Keserű szájízzel nevetgélünk azon, lám micsoda idiótákból lesznek politikusok.