Előrebocsátanám, nem rajongok a történelmi regényekért, mert a túlzottan sok információ miatt egy unalmas és monoton történelemórára emlékeztetnek. Bernard Cornwell azonban nem kezdő író, és tisztában van ezzel a veszéllyel, ezért bár olykor megrövidít, olykor kiszínez dolgokat, de sohasem változtatja meg a jelentős eseményeket, csak élvezetesebbé teszi őket az olvasó számára. Így történhetett, hogy Az erőd magával ragadott, beszippantott, és olvasás közben magam is lélekben katonává váltam: védelmi vonalakat helyeztem át, haditerveken gondolkoztam - szinte hallottam az ágyútüzek dobhártyaszaggató hangját.

1779 nyarán a függetlenségét éppen csak kiharcolt Egyesült Államokban a britek még nem adták fel a harcot. A Királyi haditengerészet három kis hajója és hétszázötven katonája azt a parancsot kapta, hogy építsenek erődöt New England partvidékének ellenőrzésére. McLean tábornoknak, a Királyi Flotta főparancsnokának választása pedig Majabigwaduce-re (ma már Castine – a szerk.) esett, ahol elkezdték építeni a György-erődöt. Természetesen az amerikaiak ezt nem hagyták szó nélkül, a Massachusettsi Tanács egyértelmű parancsot adott Solomon Lovell dandártábornoknak: „Elfogni, megölni vagy elpusztítani az ellenség teljes haderejét, és kiűzni a briteket”. Az addigi legnagyobb amerikai flotta kelt hát útra véghezvinni azt, amit megkövetelt tőlük a haza. Azonban a siker helyett csúfos vereségre kárhoztattak egyetlen ember önfejű és makacs hozzá nem értése miatt.

Az erőd még nem készült el, amikor az amerikai flotta megérkezett, így egy gyors megsemmisítő csapással akár pár nap alatt eldönthették volna a csata kimenetelét, azonban Lovell tábornok mindezt megakadályozta. Mert bár politikusként nagyra becsülték, a hadvezetéshez fikarcnyit sem értett. Így az olvasó leginkább csak a fejét fogja, ahogy egyre tisztábban körvonalazódik előtte, hogy az amerikaiaknak esélyük sincsen saját ostobaságuk miatt megnyerni ezt a csatát. Cornwell zsenialitásának hála, mégsem állunk egyik sereg pártjára sem. Mindkét oldalon vannak szeretetre méltó emberek, akiket észrevétlenül megkedvelünk. A britek oldalán a fiatal, harcias brit hadnagy John Moore könnyedén belopja magunkat a szívünkbe, az idős és tapasztalt McLean tábornok pedig bölcsességével és kedvességével nyűgöz le bennünket. Az amerikaiaknál Peleg Wadsworth helyettes dandártábornokkal teljes mértékben együtt érzünk, hiszen szimpatikus figurájának két elviselhetetlen, tutyimutyi hadvezérrel kell megküzdenie ötletei kivitelezésének érdekében. És ott vannak az ellenszenves alakok is, leginkább az amerikaiak részéről: Reeve ezredes, a sértődékeny hozzá nem értő tüzér parancsnok, Lovell tábornok, aki makacsul ragaszkodik ostoba tervéhez és a flotta parancsnoka Saltonstall, aki úgy égette fel a flotta legütőképesebb hajóját, hogy egyszer sem bocsátkozott igazi harcba vele.

S bár a penobscoti vereségnek végül nem lett különösebb jelentősége a britektől való elszakadás és Amerika függetlenségének kivívásában, azonban mégis figyelemre méltó eseménynek számít. Iskolapéldaként mutatja be, hogy mire képes egy jó és rossz vezető, hogyan tud győzni egy maroknyi sereg is, ha hadvezérük bölcsen és hozzáértően irányítja őket. S ez nem csak a múltban, és nem csak a háborúban van így, hiszen a cégeket csődbejuttató Lovell tábornokokat mi magunk is ismerjük. Az erődöt így bátran ajánlom mindenkinek, azoknak is, akik hasonlóképpen, mint én ódzkodnak a történelmi regényektől, mert ez könyv felér bármelyik kitűnő, fikciós kalandregénnyel, és bebizonyítja, hogy az élet néha sokkal izgalmasabb történeteket ír, mint a képzeletünk!