[caption id="attachment_25412" align="alignright" width="260" caption="MTI Fotó: Kallos Bea"][/caption]
Hogy mi is az rock and roll életérzés? Félő, hogy aki ezt 2012-ben képes meghatározni – ne adj' isten átélni, – az túl van a nyugdíjkorhatáron, és csak valami rejtélyes génnek köszönhetően konzerválódott. És ha van egy csöpp szerencséje, annyi pénzt szedett össze, hogy ma már egy rettentő giccses kastélyban tengeti mindennapjait, rock and roll múltjának gondosan megőrzött relikviái között.
Némi malíciával azt mondatjuk, a Hard Rock Cafe Budapest szívében inkább ezt a közeget nyújtja nekünk, nem annyira a rock and rollt: a méretes kristálycsillárok, a súlyos képkeretek, a díszes tapéta jóval közelebb van a siker, pénz, csillogás világához, mint a zúzáshoz. Ha ráadásul a nyitás után majdnem fél évvel pénteken tartott Grand Opening Partyn tapasztaljuk mindezt, erősen kell koncentrálnunk, hogy a csokiszökőkút és a sajttál mögött észrevegyük Elvis szellemét.
Nincs persze semmi baj ezzel, a glamrockot is elegen szeretik a világon, és hát nevével ellentétben a HRC inkább az amerikai popzenei kultúrának furcsa kinövése – már a világ 52 országában. Mert az rendben van, hogy Christina Aguilera énekelt már duettet Mick Jaggerrel és Madonna is nézett már szúrósan, de mégiscsak egy másik vonal képviselői lennének ugyebár. Nem véletlen a példa, a HRC-ben hagyományos relikviakiállításra ugyanis rengeteg gitár mellett többek között az ő színpadi ruháikat hozták el. Csak hogy lássuk: ami messziről annyira menő volt a nyolcvanas évek végén, közelről ugyanolyan béna kétsoros zakó vagy bizsulánc, mint amilyeneket a kiskörúti butikokban árultak akkortájt.
Az igazi amerikai felhajtással megrendezett avatási szertartás közben azért elgondolkodtam: vajon mennyire kölcsönöz magyar ízt a történetnek, hogy a hagyományos gitártörésen és rocksztárokon kívül Rogán Antal, az ötödik kerület bulvártól amúgy sem idegenkedő polgármestere is részt vesz. De ezeket a gondolatokat segítettek gyorsan elhessegetni. Például az amerikai popkonyha javával (micsoda szerencse, hogy a HRC épp a nagy kulináris hamburgerreneszánsz idején érkezett Budapestre), meg a Fun Lovin Criminals zártkörű koncertjével. Amit egyébként – mármint a zárt ajtókat – csak sajnálni lehet. Nem csak azért, mert igen ritkán láthatunk pinceklubban (értsd: két méterre) koncertezni egy amerikai zenekart, de azért is, mert az FLC három zenésze csípőből nyomott egy igen kellemes bulit a magyar bulvársztárokból álló válogatott közönségnek.
Mikor mennék vissza? Talán amikor olthatatlan vágyat érzek igazán jó sült csirkeszárny vagy egy belevaló baconös hamburger iránt. Vagy amikor éppen szeretném elfelejteni, hogy Magyarországon élek. Hordanám-e a pólót? Na azt azért még mindig nem.
Kommentek