Előre éreztem, hogy az Előttem az élet című könyv története biztosan meg fog érinteni. De igazából nem ez történt. Illetve nem csak ez. Felborított lelkileg, mert igen nehéz témákat boncolgat igazán könnyed nyelvezettel. Momo, egy tíz éves forma fiúcska meséli el nekünk életének egy szakaszát, korára jellemző féltájékozottsággal, ámde korát meghazudtoló érettséggel. Egy prostituált gyermeke, akit anyja beadott egy illegális „bömböldébe”, nehogy a gyámhatóság elvegye tőle. A változó számú gyerekre a zsidó származású Rosa mama vigyáz, aki maga is prostituált volt hajdanán, és Auschwitzot is megjárta. Momó magányos, anya nélkül nő fel, és hogy félelmét leküzdje, képzeletbeli barátokat, védelmezőket hív segítségül.

A kíméletlen őszinteséget fanyar humorral társítva tárja elénk a szerző ezt a különös, züllött világot, ahol a végletekig elhízott és beteg Rosa mama már nem képes ellátni a gyerekeket, így nem jut bevételhez. Ráadásul időskori agylágyulása egyre előrehaladottabb, és hamarosan önmagát is ellátni képtelen állapotba kerül. Momo mégis kitart mellette, és vigyáz rá, nehogy kórházba szállítsák Rosa mamát az akarta ellenére. „Mindenki tudta a negyedben, hogy az ember nem küreteltetheti el magát a kórházban, még akkor se, ha kínzás az egész, és képesek erőnek erejével életben tartani, amíg csak van rajta mócsing, amibe belevághatják a tűt. Muszáj, hogy az orvostudomány mondja ki az utolsó szót, a végsőkig harcolnia kell, csak hogy ne legyen meg Isten akarata.”

A könyv során megismerünk más „kurvagyerekeket”, „skriciket”, „travesztitákat”, afrikai bevándorlókat és egyáltalán azt a bizonyos rétegét a társadalomnak, amelyről igyekszünk úgy általában tudomást sem venni, amitől óvjuk és féltjük gyermekeinket. Az összetartás, egymás támogatása, a feltétel nélküli szeretet, az önfeláldozás számtalan példáját olvashatjuk a történet során. Szemnyitogató könyv, ráadásul anélkül, hogy mindezt az orrunk alá akarná dörgölni.

Amikor elkezdtem olvasni, a sziporkázó szöveg azonnal hangos kacagásra késztetett. Azonban elég hamar arcomra fagyott a mosoly, és néha tényleg csak a bravúros fogalmazásmód, a kitekert igazságok mentettek meg attól, hogy könnyekig meghatódjak. Engedjetek meg még két rövid idézetet: „Rosa mamának ősz haja volt, ami szintén hullott, mint a vakolat, mert már nem nagyon tartott. Nagyon félt, hogy megkopaszodik, az szörnyű dolog egy asszonynak, akinek már különben se igen van semmije. Fenékből és mellből több volt neki, mint másnak (…).”

„Olyan szomorú volt, hogy már az se látszott rajta, hogy milyen ronda. Átöleltem a nyakát, és megpusziltam. Az utcában azt mondták róla, hogy ennek a nőnek nincs szíve, és ami igaz, az igaz, senkije se volt, aki utánanézett volna a szívének.”

A Magyarországon már 1977-ben, az Európa kiadó gondozásában megjelent könyvet 2011-ben az Ulpius-ház adta ki újra. Szeretettel ajánlom, de az obszcén kifejezések túltengése miatt csak 16 éven felülieknek.