Ahogy a nő látja:
Szigligeti Ede műve már számos feldolgozást megélt, ám táncban még soha nem örökítették meg. Pedig a mozdulatokkal is mennyi mindent ki lehet fejezni… Ezt Román Sándor és társulata is megmutatta, friss darabjukban, a Liliomfiban. Színek, pörgések, forgások, lüktető zene és hihetetlen táncelőadás – ezt kapjuk, miután elhelyezkedünk a nézőtéren. A profi módon kidolgozott koreográfia abszolút illik a zenére, az ütemekre. A történetben az egyes eseményeket, érzelmeket a tánc mozdulataival próbálják kifejezni, mely igazán érzékletesre sikerül. Érdekesség, hogy az egyes táncjeleneteket narrátor fűzi össze (férfi kolléga szerint idétlenül beszélő, nos igen, túlontúl színpadias, de végül is színpadon vagyunk…), így teszi érthetőbbé a darabot. Annyi azonban megjegyzendő, hogy félő, azok számára, akik nem ismerik a Liliomfi történetét, még a darabba izgalmasan belesimuló narrátor sem teszi teljesen érthetővé az eseményeket. Így ajánlott elolvasni egy rövid összefoglalót, mielőtt táncos feldolgozásban találkozik valaki először a művel. A másik, gyenge pontnak azért nem nevezhető, de feltűnő momentum, hogy a produkció néha mintha túlnőne a színpad méretén, ezért gyakran aggódik a néző, hogy össze ne ütközzenek a táncosok mozdulataik hevében. Mindent összevetve profi, látványos darab, a tánc szerelmeseinek igazi élmény.
Ahogy a férfi látja:
Azt hittem, hogy nem fogom érteni. Tánccal elmesélni egy történetet, amit leginkább a magyar emberek a tévéből ismernek? Hogyan? Román Sándor viszont remekül megoldotta: egy rettentően idétlenül beszéltetett cilinderes narrátorhölgy (Meskó Tímea) szájába adta az igazán fontos tudnivalókat – vagyis azt, hogy éppen hol is tartunk a történetben. A két felvonás merőben elértő: míg az első részben városi hangulatot idéz meg a színpadkép, a szünet után már hagyományos vidékire vált a stílus. Mindkettőben van szerethető, de talán az első rész annyival különlegesebb, hogy a remekbe szabott zene segítségével összekeveredett egy kis Párizs, egy kis romantika, profi összhang és stílus, míg a második felvonás paraszt-életérzése inkább tenyeres-talpas hatást kelt, kikarikírozza az egykori falusi emberfajtát.
A Román Sándor-produkciók sajátja, hogy nem ritkán a zenét Czomba Imre írja. Ez olyannyira nagyszerűen sikerül a művésznek, hogy lényegében egy komplett filmzenei hatást kap a fülébe a néző, miközben a táncosok érdekes, időnként vicces, máskor látványos mozgáselemekkel elevenítik meg a karaktereket. A produkció tulajdonképpen egy látványos show magja, amely így pont megáll, de akár kétszer ennyi emberrel, kétszer ekkora produkcióban is el tudnánk képzelni. Jók az ötletek, jó a látványkompozíció (igaz, a gémeskút megdöccen a városi háttérbe ágyazva), minőségi az, hogy a lányok és a fiúk nem ugyanúgy táncolnak, átjönnek az egyéniségek. Aki nem rajong a zenés-táncos darabokért, annak a zene miatt mindenképp érdemes jegyet váltania, de meg fogja látni, hogy a mozgásművészet sok új gondolatot ébreszthet a nézőben, akár csak a világ dolgairól. Mondhatni: elgondolkodtat. És ez jó.
Bender Krisztina, Bálint Ádám
Fotó: Dusa Gábor
[caption id="attachment_16283" align="aligncenter" width="670" caption="Kattints a képre a galéria megtekintéséhez!"][/caption]
[gallery link="file"]
Kommentek