„Az ötlet egy budapesti olvasótalálkozómon vetődött fel.” – meséli V. Kulcsár Ildikó. „Éppen mondtam a magamét, amikor Heni egyszer csak megállított, és énekelni kezdett. A közönség imádta, számomra pedig olyan érzés volt, mintha megzenésítve hallgatnám vissza önmagam, így arra jutottunk, kezdeni kellene ezzel a kettőnk közti összhanggal valamit. Azután Heni javaslatára összefűztem néhány cikkemet, olvasói leveleket, saját tapasztalatokat, jött hozzá pár szituációs játék, Gábor (Czeizel Gábor, a rendező – szerk.) pedig a hóna alá nyúlt, és színdarabbá rázta az egészet.”

Ez a hangulati, műfaji csapongás végig érezhető is, ám ahelyett, hogy kizökkentő lenne, mégis valahogy szerves egésszé olvad. Ezzel is rámutatva, mennyire jellemzőek ezek a szituációk az életünkben. Egy ilyen, klasszikus értelemben vett történet nélküli darab viszont a színészektől teljesen másfajta hozzáállást követel. „Tőlem nem állnak távol az ilyen művek, több ilyen jellegű darabban is játszottam, mint például a Shakespeare Összes Röviden.” –magyarázza Gáspár András. „Ami viszont iszonyatosan kemény, és amit még nem csináltam, azok a hosszú monológok. Az egyiknél gyakorlatilag négy percen keresztül stand up comedy-zek, ami nagyon rizikós dolog, mert ha addigra nem fogtad meg a nézőt, akkor ez már légüres térben hangzik el. Ez egy izgalmas, új kihívás, egy új műfajba tett kísérlet ami, úgy érzem, hogy jól sikerült.”

Tény, hogy a darab nemcsak a nézők rekeszizmait, de a gondolatait is megmozgatja. Az este folyamán több párt is lehetett látni, ahogy egy-egy jelenetnél oldalba bökték a másikat, vagy lopva a színpad felé mutogatva súgták: látod, ez pont olyan, mint te! „Látjuk, hogy eljönnek a párok, kétkedve ücsörögnek egymás mellett, aztán a dalok mintha megmozdítanák őket és a végére már összeborulva ringatóznak. Eljut az emberek lelkéhez, önmagukat ismerik fel benne. Mint ahogy mi is beletesszük önmagunkat, mert például a férfi, aki a Real-Barca meccset nézi, az tényleg én vagyok!” – ismeri be András. „Volt egy ismerős házaspár, akik másnap dühösen hívtak fel és közölték, hogy hajnali ötig veszekedtek és majdnem elváltak.” – teszi hozzá Heni. „Először a darabról kezdtek beszélgetni, de egy idő után azt vették észre, hogy már rég nem a darabról, hanem saját magukról folyik a szó. Néhány nap múlva viszont megint felhívtak azzal, hogy már olyan dolgokról tudnak beszélgetni, amikről addig nem, hogy végre ki tudtak mondani olyan dolgokat, amiket azelőtt nem akartak, nem mertek.”

Az előadás ugyan csak két hús-vér szereplővel dolgozik, ám egy „terápia” nem lenne az igazi „terapeuta” nélkül! Ezt a szerepet maga a szerző tölti be, ahogyan videofelvételről közbeszólva irányítja, jó útra tereli a párkapcsolatok útvesztőjében tévelygő hőseinket. A férfi mindig meccset néz, a nő azt hiszi, túl kövér. Az egyik túl sokat dolgozik, a másik féltékeny, ott a gyerek, a házimunka, a számlák, mindenki ideges, mindenki feszült, és inkább veszekszik, minthogy beszélgetne. Nem kell több tíz évig házasságban élnünk ahhoz, hogy tudjuk, ez igenis így megy mindenütt. De ahhoz sem kell sok idő, hogy rájöjjünk, egy kis odafigyeléssel, mennyivel jobban is mehetne.

„Több e-mailt is kaptam, hogy miért nem csinálunk az előadás után egy beszélgetést, mert rengeteg kérdés merült fel a nézőkben.” - meséli Ildikó. „Az hogy fiatalok, huszonévesek azt kérik, hogy üljünk le és beszéljünk a dologról, rettentő fontos. Azt jelenti, hogy amit üzenni próbálunk célba ér. Nem csak azért vagyok boldog, mert ez életem első darabja, hanem mert úgy látszik, valami fontosat tudunk vele adni az embereknek, meg tudjuk mutatni, hogy van egy jobb út is!”

Ezt a jobb utat a darab nem komolykodva erőlteti ránk, nem akar oktatni. Egyszerűen csak egy keserédes, humorral és öniróniával fűszerezett tanács-mozaikot tár elénk, amiből végül mindenki azt fogad meg, amit akar. Vagy nem. Akárhogy is, a dalokat mindenképp élvezni fogja!

Az előadás január 11-én, 21-én és 30-án, valamint február 5-én, 21-én és 28-án  19 órás kezdéssel tekinthető meg a Komédium Színházban.