Milyen a magyar lélek? Kicsit olyan, mint a Magyarmesék borítóján a tükrös mézeskalács szív. Szereti szeretni magát, még akkor is, ha a tükör homályos, a kalács megkeményedett, a díszítés ehetetlen, és drága is volt a helyi kirakodóvásárban. De mégis a miénk, senki másé nem is lehet.

Az író jól tudja mindezt, de persze azt is, hogy nem lehet ezeket csak úgy az olvasó orra alá dörgölni. De akkor hogyan lehet írni minderről? Természetesen azzal az abszurd humorral, amelyen csak magyar ember tud nevetni. Ez a fajta nevetés akkor tör ki belőlünk, amikor találunk a szívünk mélyén valamit, amit egyszerre szégyenlünk, de mégis igaznak tartunk. Nem tudjuk kiszakítani magunkból, mert a részünk, de emiatt elsiklani sem tudunk fölötte.  Elolvasunk egy-egy mesét a könyvből, majd széttárjuk a karunkat, hogy ez meg micsoda, de nevetünk, mert igazából tudjuk.

A klasszikus magyar mesék tele vannak hőstörténetekkel, királyfiakkal, királylányokkal, minden próbát legyőző legkisebb legényekkel. Miközben a történelmünk sok másról is mesél: árulókról, elnyomó sárkányokról, rossz sorsú, szegény nemzetről. Mi magyarok persze ragaszkodunk az előbbiekhez, miközben észrevétlenül formálta gondolkodásunkat a másik. A végeredmény pedig a kettő néhol teljesen abszurd ötvözete. Mosonyi Aliz ezeket a hegeket találja meg a magyarok lelkében és bármiféle gúny nélkül mesél róluk. Medve Zsuzsi rajzai pedig tökéletesen beleilleszkednek a történetekbe.

Benedek Elek történeteiben néha a hős lovagot felszabdalja a sárkány, de amikor már azt gondolnánk, hogy itt a vég, megjelenik a gyógyító fű, amivel összeforasztják a tagokat és a lovag meggyógyul (és persze másodszorra már legyőzi az ellenségét). A mi sebeinkre is van gyógyfű, és a Magyarmesék című könyv nagy mennyiségben tartalmazza is. Úgy hívják, humor.

Mosonyi Aliz könyvét ajánljuk mindenkinek, aki szeret nevetni hazája fiain, miközben tudja, hogy ő is egy közülük.

Mert házinyúlra nem lövünk, csak ha nyúl viszi a puskát.