A történet egyetlen nap alatt zajlik le, méghozzá 1957. december 24-én. Jung András épp nagy boldogan díszíti a fenyőfáját, bejglit süt, miközben a rádióból szólnak az amerikai karácsonyi dalok. Majd elkezdődik a cselekmény, megtudjuk hogyan dolgoztak a besúgók, kiderül, hogy Jung felülvizsgálatára ma kerül sor, megismerhetjük atyai tanítómesterét Markó ezredest és elkezdünk gyanakodni, hogy itt valami turpisság készül. Egyszer csak feltűnik Éva, a szerető, aki a problémák alapvető forrása lesz. A besúgók listája eltűnik, a nőről kiderül, hogy ellenforradalmár, és a vizsgabiztosok rögtön lemondhatnak az esti halászléjükről.

A történet érdekes, bár kiszámítható, és legkésőbb a film felénél már mindenki rájöhet, hogy itt bizony a vezető vizsgáztatót, Markó ügynököt is felülvizsgálják, és el fog bukni a vizsgán. Ettől függetlenül a színészi játék kiváló, ezért mindenféleképpen érdemes megnézni a filmet. Kulka János, Markó Pál szerepében tökéletesen hozza, a rendszerben és saját hatalmában vakon bízó tisztet, akinek, ahogyan lenni szokott, ez okozza majd a vesztét. A Jung Andrást alakító Nagy Zsolt, és a szerelmét, Évát játszó Hámori Gabriella szintén hitelesen formálja meg a két paranoiás, vakbuzgó ügynököt. Játékukat csak egy dolog töri meg: a zene.

A folyamatosan amerikai slágereket ontó rádió, és az üldözési jelenet alatt dübörgő James Bond-filmekre hajazó zene egy kifejezetten rossz választás volt. Sem a korhoz, sem a film hangulatához nem passzol, és ahogy ültem a vászon előtt, azon gondolkoztam, hogy a lepusztult folyosón rohanó Kulka János mennyire nem hasonlít a 007-es ügynökre. A töltött káposzta mellett szóló édes, andalgós amerikai muzsikától óhatatlanul is elkezdtem Hámori Gabriella frizuráját a 60-es évek nyugati divatjához hasonlítani. Szerencsére a történet nem olyan bonyolult, hogy ezen elvonatkoztatások mellett elveszítettem volna a fonalat, így nyugodtan elmélkedhettem további furcsaságokon, mint a festőnek álcázott ÁVÓ-s tiszten, akinek tökéletesre polírozott körme csak úgy csillogott-villogott.

A film végén, mint minden jó thrillerhez méltán kiderül az igazság és az ember beleborzong - legalábbis jobb esetben. Itt azonban, csak a szomorú Kádár-kori valóság, és az önhittség köszön vissza a vászonról, aminek semmilyen újdonságértéke nem volt számomra. Bergendy Péter Vizsga című filmjét nem azért érdemes megnézni, mert egy remekbe szabott, hátborzongató thrillert láthatunk, hanem mert történelmünknek egy olyan részébe pillanthatunk bele, amit a dokumentumfilmek sosem fognak ennyire emberközelien bemutatni.