A banda kopasz énekesnője, Skin már negyvennégy éves is elmúlt, de egy tízest bármikor letagadhatna. Elképesztő energiabomba dobog a szíve helyén, és a klitorisz-rockja (ő maga hívja így a banda zenéjét) ennyi év után sem lett poros vagy divatjamúlt.

[caption id="attachment_8819" align="alignnone" width="650" caption="Fotó: Vermes Kata"][/caption]

Olyan riffek és ritmusok szaggatták a dobhártyánkat koncert közben, amik sokkal inkább emlékeztettek olyan amerikai rocklegendákra, mint a Rage Against the Machine vagy a Faith No More, mint bármilyen brit zenekarra, a britrock skatulya ide vagy oda. A zenéjében egyáltalán nem angolos banda kicsit kockázatosan kezdte a buliját. Az első hatos blokk gyakorlatilag slágermentes volt, és ugyan ez se volt rossz (ráadásul bitangul is szólt), de itt még erős délutáni tingli-tangli érzése volt az embernek. Aztán amikor megszólalt az I Can Dream, hirtelen mintha egy másik banda állt volna a színpadon. A furcsa boájától megszabaduló Skin innentől kezdve olyan volt, mintha egymás után húzott volna le két energiaitalt. Lazán body surfingelt, a rajongók kezein emeltette magát állva a magasba, a kameramanokhoz dörgölőzött, a közönséggel flörtölt, és mindeközben végig hibátlanul énekelt. És ekkor már jöttek a slágerek is: Weak, Hedonism, Twisted… A Skunk Anansie a korai időpont ellenére elérte, hogy a közönség úgy kezelje őket, mintha ők lennének az este főzenekara. A nem kis számú tömeg nagy része csápolt, ugrált, tapsolt és énekelt, ami láthatóan a bandát is felvillanyozta. Ha a kezdeti pangás és a kissé érdektelen új albumos dalok nem lettek volna, akkor ezt a koncertet a maga nemében tökéletesnek kéne elkönyvelni. De ha ez nem is jött össze, lazán a pénteki Sziget-nap legjobb koncertjét adták. Ha legközelebb egy jó új album is összejön, még az este fél tízes kezdés sincs kizárva…