Ananászos limonádét rendelünk a barátságos kis kávézó teraszán, és mire hátradőlök a székben, és ő már mesél is: a néhány nappal korábbi, Művészetek Palotájában rendezett Kovács József emlékkoncertről.

- Most már elárulhatom, hogy a „Jöjj vissza hozzám” című dalt is énekeltem ezen a koncerten, ami 1967-ben, az akkor 22 éves Kovács József táncdalfesztiváli dala volt. Utánanéztem: ez a szerzemény anno a zsűri szavazatai alapján tizenkettedik lett, viszont közönségdíjat kapott.

- A mostani közönség is úgy fogadta a dalt, mint 1967-ben?

- Hasonlóan: a nézők óriási tapssal köszönték meg. De az még nagyobb örömöt jelentett számomra, hogy az idősebbek közül sokan velem énekelték, legalább a refrént, mások pedig elmorzsoltak pár könnycseppet.

- Az élő fellépéseken általában közelebb hozhatod a zenét, vagy egy adott dalt a közönséghez.

- Igen, mert annak ellenére, hogy manapság a legtöbb ember számára az a kultúra, amit a televízióban lát, azért még mindig van igény a művészetekre – a zenére, a színházra. Most például Mádra hívtak meg, a helyi iskolában rendezünk egy beszélgetéssel egybekötött fellépést. Ilyesmivel ritkán keresnek meg, de annál nagyobb örömmel vállaltam el… az ilyen felkérésekért is érdemes a mi hivatásunkat választani. És persze egy-egy gyönyörű főszerepért, mint amilyen most például Jézus szerepéért a Jézus Krisztus Szupersztárban.

- Harmadszor játszod…

- Így van, és másodszor épp Krisztus korában, 33-34 évesen talált meg ez a szerep, a pécsi előadásban. Először huszonévesen alakítottam Jézust a Rockszínházban, és az élet úgy hozta, hogy még 43 évesen is eljátszhatom a Madách Színházban.

- Gondoltad volna ezt korábban? Például amikor 14 évesen először fogtál le néhány akkordot a gitáron.

- Bevallom őszintén, hogy nem. A rock és a rock-éneklés volt mindig is az álmom: szerettem volna nagy koncerteket adni. Vagy legalább azt elérni, hogy mondjuk az Edda előtt játszhassunk a Géniusz együttessel, ami később meg is valósult.

- Tehát rocksztár akartál lenni.

- Abszolút!

- Ezért döntöttél úgy, hogy abbahagyod a kézilabdázást?

[caption id="attachment_4632" align="alignright" width="250" caption="Fotó: Schmidt Barbara (Rana)"][/caption]

- Választanom kellett. Amikor a Honvéd le akart szerződtetni a Taurus SC-ből, már heti három edzésre kellett volna járnom, emellett minden hétvégén meccs, és időnként edzőtáborok vártak volna rám. Ezt már nehezen tudtam volna összeegyeztetni a rockzenéléssel, hiszen hét közben próbáltunk, hétvégén felléptünk, persze önköltséges alapon. Volt, hogy a bevételünk a taxiszámlát sem fedezte, amivel a dobfelszerelést vittük a koncert helyszínére (nevet). De akkor nem ez számított, hanem csak az, hogy felléphessünk.

- Hogyan jött a képbe a musical- és operett-éneklés?

- Nem tudatosan. Nem készültem erre a pályára, de a katonaság alatt megtudtam, hogy végez a Színművészeti Főiskolán az akkori osztály, és úgy döntöttem, megpróbálom a felvételit. Vesztenivalóm nem volt. Versényi Ida néni az első rosta után odajött hozzám, és megmondta, hogy szükség van az ilyen magas tenorfiúkra, mint én, úgyhogy fel leszek véve. Az egyik legnagyobb dolog egyébként az volt számomra a főiskolán, hogy itt ismerkedtem meg énekmesteremmel, Bagó Gizellával. Illetve természetesen az is, hogy egymást érték a szerepek és a lehetőségek: már az első év végén megkaptam a Dorian Gray címszerepét, amit számos felkérés követett a Rockszínházban.

- Ahogyan erről mesélsz, minden olyan magától értetődőnek tűnik az életedben. Vagy mondjam inkább, hogy sorsszerű?

- Hiszek a sorsszerűségben. Ki tudja, ha anno a kézilabdát választom, talán egy középszerű játékos lettem volna, vagy már rég az eredeti szakmámban dolgoznék vegyészként…

- Viszont a zenét mindig is szeretted, és korábbi interjúidban említetted is, hogy nagy kedvenceid utánzásával indultál a pályádon: volt, amit „vargamikisen”, és volt, amit „vikidálgyuszisan” énekeltél.

- Igen, mivel kezdő rockzenekarként főleg feldolgozásokat játszottunk, így mindig az adott dal előadójának a hangját, hangszínét utánozva próbáltam visszaadni a számot a közönségnek. Egy ilyen koncerten, amikor az Edda előtt léptünk fel az Újvár Klubban, Pataki Attila hívta fel a figyelmem arra, hogy szerinte jó a hangom, miért nem próbálok azon énekelni. Ezután tudatosan „csengeriattilásan” szólalt meg a hangom: ezáltal találtam meg a rockéneklésben a saját stílusomat.

- Egyébként szeretsz próbálkozni?

- Érdekes módon a főiskolai felvételit nem próbáltam volna meg még egyszer, ha ott és akkor nem jött volna össze. De többször előfordult már velem az életben, hogy valamibe belekóstoltam, és ha nem volt az igazi, nem erőltettem. Például a síelést is kipróbáltam, élveztem, de ahhoz nem fogott meg eléggé, hogy a családommal is nekiinduljunk egy sítúrának. Szívesebben ülök le pókerezni: érdekel, szeretem az izgalmát.

- Szerencsés vagy a játékban?

- Játékban, pénzügyekben, fogadásban nem annyira. Eddig, ha pénzt tettem a tőzsdére, biztosan veszítettem, illetve ha valamibe befektettem, az veszített az értékéből.

- Akkor nem is ábrándozol a lottó ötösről?

- Úgy sejtem, nem az enyém lesz az a másfél milliárd (nevet). Tudod, nekem eddig az utolsó fillérig mindenért meg kellett dolgoznom, és ez valószínűleg ezután is így lesz.

- Viszont a pókerben is nagy része van a szerencsének…

- Jó, nem mondom, néha nyerek is, de elsősorban a játék öröméért játszom. Ilyenkor együtt vagyok a barátaimmal, jókat nevetünk, beszélgetünk, és a pókerasztalnál tényleg ki tudom kapcsolni a mindennapok kisebb-nagyobb problémáit. Viszont a póker is sok tapasztalatot és gyakorlást igényel: fontos, hogy tudjam olvasni a körülöttem ülők játékát.

- Akkor végül is hasonlít a színészi munkádra, hiszen egyrészt a játék öröméért játszol, másrészt néha „elő kell adnod”, hogy jó, vagy épp rossz lapod van.

- Persze. Hiszen itt is be kell csapnom az ellenfelet, mint például, amikor Fantomként, álruhában a színpadra lépek, és gyilkolok.

[caption id="attachment_4633" align="aligncenter" width="600" caption="Fotó: Schmidt Barbara (Rana)"][/caption]

- Én ennek ellenére is mindig megsajnálom a Fantomot a darab végén.

- Ettől lesz jó az előadás. Ha dermedt csend van a nézőtéren, amikor Christine és Raoul elhajóznak, és a Fantom ott marad egyedül. A csendekből is nagyon sokat lehet hallani és tanulni: megmutatják, mikor erős egy jelent.

- Biztosan sokat ad neked, ha jó helyen hallod ezeket a bizonyos csendeket.

- Igen. Akkor mindig átfut rajtam, hogy ez a jelenet most jól sikerült, és meg kell őrizni belőle a pozitívumokat.

- A Fantom egy elég komoly szerep, pedig nem titok rólad, hogy egy jó humorú ember vagy…

- De, ez titok! (nevet). Viszont ha most megírod, a rendezők esetleg hívnak majd humoros szerepekre is.

- A szerepeid többsége elég komoly: általában hősök vagy szerelmes figurák bőrébe bújsz.

- Így van. Viszont a Macskafogó Mr. Teufeljének szerepében, illetve az operettekben meg tudtam mutatni a humorom. Például a Vígözvegyben Danilo Danilovics szerepében, aki egy részeg bohém: fityiszt mutat a világnak, és Glavári Hannának, miközben majd’ eleped érte…

- Emellett a különböző fellépéseken is sokan megismerhették már a vicces oldalad.

- Itt általában egy kis stand upolással kötöm össze a dalokat, és a közönség többnyire jól szórakozik. De az tény, hogy amikor a zenés színházi rendezők humoros szereplőt keresnek, nem én jutok eszükbe.

- Pedig szinte látlak magam előtt, amint rázendítesz, hogy „Nevem Arthur, a britek királya”…

- Úgy érzem, el is tudnám játszani a Spamalot királyának szerepét, sőt, nem lennék kevésbé mulatságos, mint az Arthurt most alakító kollégáim, Szerednyey Béla, Szervét Tibor (interjúnkat itt olvashatod vele - a szerk.) vagy Baráth Attila. Tehát várom ezeket a vicces szerepeket, mert úgy érzem, több van bennem, mint amit most meg tudok mutatni.

- Az abszurd humort is bevállalnád?

- Ha kapnék ilyen irányú felkérést, valószínűleg igen. De mondok egy másik példát: szívesen kipróbálnám a stand up comedy-t is, bár ezt egyre többen gondolják így…

- Régen szinkronizáltál is, elképzelhetőnek tartod, hogy ezt újrakezdd?

- Gondolkodtam rajta, de úgy érzem, ebben néhányan sokkal jobbak nálam. Emellett a szinkronnál az is fontos, hogy többnyire ráérj, amikor hívnak. Évekkel ezelőtt épp emiatt nem tudtam többet szinkronizálni, mert akkor egy évadban hét-nyolc szerepet játszottam. Így amikor telefonáltak, hogy lehetne menni, általában lent voltam vidéken: nemet mondtam néhányszor, míg aztán nem hívtak többször.

- De ha újrakezdenéd, biztosan belerázódnál megint.

- Valószínűleg igen. Talán fél év, vagy egy év gyakorlás kellene hozzá.

- Mit gondolsz, mitől lesz valaki jó szinkronszínész? (Olvass a magyar szinkronról itt - a szerk.)

- Talán a ritmusérzék és a gyorsaság lehet a titka. Tudod, régebben az volt a dolgok menete, hogy a színészek megnézhették a filmet, hazavihették a szöveget, és egy-egy színdarabhoz hasonlóan elkezdhették olvasni. Manapság viszont már az a jó, ha valaki tíz kópiát felvesz a stúdióban, lehetőleg úgy, hogy előtte még próbára sincs szüksége.

- Ez szerinted tehetség kérdése, vagy tanulható?

- Szerintem is-is, de biztos, hogy bele lehet jönni, hiszen a sorozatok nagy része klisékre épül. Például egy idő után látod, melyik lesz az a rész, ahol a főszereplő megáll, visszafordul, majd meredten nézve így szól: „Rosalinda, én vagyok az apád!”.

- Apropó: neked is van két gyönyörű kislányod. Szeretnéd, ha ők is színészi pályára lépnének, vagy arra bátorítod őket, hogy „civil” állásuk és más jellegű munkájuk legyen?

- Mivel a nagyobbik lányom már ott van a Madách Színház színpadán, a Jézus Krisztus Szupersztárban, illetve a József és a színes szélesvásznú álomkabátban is, neki már nem mondhatom, hogy maradjon ki ebből. De azt mindenképp szeretném, ha a gyermekeim lediplomáznának, nyelveket tanulnának, és akár külföldön is kipróbálnák magukat. Hobbi szinten pedig annyit táncolnak és énekelnek, amennyit csak akarnak, de szeretném, ha biztos állásuk lenne, amibe bele tudnak majd kapaszkodni.

-Ezt nyilván tapasztalatból mondod, hiszen színészi hivatásod mellett egy biztosítási alkuszcégben is dolgozol.

-Igen, ebből a kettőből gyúrtam össze egyet (mosolyog). Ez sem rossz, csak jobban szétszórja a figyelmem és a lelkem. De inkább legyen így, hiszen manapság nagy kincs az embernek, ha van munkája. Mert csak így lehet a jövőbe is gondolni, legalább egy kicsikét.