-- Kulcsár István írása --

Ionesco valószínűleg olvasta a híres lengyel színházi szakember, Jan Kott Shakespeare-ről írott tanulmányait. A múlt század 60-as éveiben számos jelentős rendező, sőt számos kevésbé jelentős rendező
is Kott írásainak szellemében értelmezte Shakespeare műveit: Peter Brooktól Zeffirelliig, hogy csak a legismertebbeket említsem.

Ezt írta Jan Kott az eredeti Macbethről: "A Macbethben ugyanaz a Nagy Mechanizmus működik tovább, ami a III. Richárdban. Talán még csupaszabb is. A lázadás elfojtása a trón közelébe emelte
Macbethet. Király lehet belőle, tehát királlyá kell lennie. Megöli a törvényes uralkodót. Meg kell ölnie a gyilkosság tanúit és azokat, akik gyanítják a gyilkosságot. Meg kell ölnie azoknak a fiait és barátait, akiket előzetesen megölt. Azután meg kell ölnie mindenkit, mert mindenki ellene van. Végül őt is megölik. Megtette útját az elejétől a végéig a történelem nagy lépcsőjén."

Ám Kott szerint a Macbeth mégis különbözik a királydrámáktól, mert Macbeth világa már egy "lidérces álom", ahol mindenki konkrétan vérben gázol, ahol a gyilkosságokat nem a színfalak mögött követik el, hanem a nézők előtt . A vér elönti a színpadot. "A Macbeth színpadi előadása hamis, ha hiányzik belőle a vérben úszó világ képe. A Nagy Mechanizmusban viszont van valami elvontság." – írja. Nos, épp itt
érzékelhető a különbség Shakespeare és Ionesco között. Ionescót kizárólag a Nagy Mechanizmus, vagyis a történelem, a hatalom működése érdekli. Erre "csupaszította le" nagyszerűen Shakespeare remekművét.

Őt magát idézem: "Shakespeare Machbetje szörnyeteg, egyszersmind persze báb is, és Lady Macbeth is szörnyeteg. Az én Makbettem nem szörnyeteg. Csak ugyanolyan gyáva, gyalázatos és hataloméhes, mint Duncan, Banco, Glamis vagy Candor. Átlagember."

Dermesztő mondatok. Erről szól Ionesco darabja. És erről szól Salamon Suba László rendezése is. A lázadó Glamiss és Candor dialógja szó szerint visszatér a darab végén, amikor már Makbett és Banco kerül
hasonló helyzetbe, azaz a Nagy Mechanizmus működik tovább. Sőt Makbett és Banco egyforma jelmezbe öltöztetett és egymásra rendkívül hasonlító figurák, ezzel is jelezve, hogy a hatalom iránti éhség bármikor bárkit eltorzíthat. Ionesco zseniális dramaturgiai ötlete, hogy Lady Macbethből és az egyik boszorkányból Lady Duncan különös figuráját gyúrta össze. Ehhez persze kellett egy rendkívül érdekes új Duncan herceg is, akit Magyar Attila lenyűgözően alakít. Duncan a szánalmas, szerencsétlen, tehetetlen és tehetségtelen uralkodó archetípusa. Jól ismerjük. Jól ismerjük az elveiket feladó lázadókat és a mindenkori talpnyalókat is. Bognár Róbert kitűnő fordításában remekül működnek az "áthallások", az aktuális poénok, vagy talán inkább az örök toposzok.

Nagyszerű előadás Salamon Suba László rendezése, amit lehetett, azt megvalósította egy kispénzű színház társulatával. Hadd soroljam fel a remek játszó személyeket. Fantasztikusan jó Magyar Attila
alakítása. Szakács Tibor és Tóth Sándor meggyőzően játsszák az "ikerpár" szerepét. Pikali Gerda és Timkó Eszter ugyancsak nagyszerűek. De akkor már leírom a többiek nevét is, mert Borbély Sándor, Horányi László, Illés Dániel és Stubnya Béla is remekül helytállt a produkcióban. Kiválóak a jelmezek (Opra Szabó Zsófia), valamint jól, szellemesen működik a díszlet (Fodor Viola).

A darab végén nincs katarzis. Jön az új uralkodó, s bejelenti: "Igen, most, hogy enyém a hatalom, pokolba öntöm az egyetértés tejét, és zűrzavarrá kavarom az egész világot. Először is királysággá
változtatom ezt a hercegséget, én vagyok a király. Királyságból birodalom: császár vagyok. Főcsászár, főfelség, fő-főcsászár, Minden császárok fő-főfelséges fő-főcsászára." Miként a hollywoodi filmek végén olvasható: bármiféle egyezés a valósággal vagy valóságos személyekkel csupán a véletlen műve.