Korabeli színházi tudósítások első sora valahogy így hangzana: fergeteges előadásnak lehettünk szem- és fültanúi... Nos, ez most is elmondhatnánk, bár az olvasó gyanakodna, hogy mi ez a sótlan parádézás a Kultography hasábjain.

A Karinthy Színház nem egy hatalmas "művészeti intézet", de a februári bemutató alkalmával ismételten bebizonyította, hogy jó alapanyagokból jót lehet főzni. Elnézést a profán hasonlatért, de talán nézzük meg, miről is van szó pontosan. Laikus szemmel mi is kellhet egy sikeres darabhoz? Egy jó téma vagy forgatókönyv, nagyszerű színészek megfelelő szereposztással, na és persze a nézők.

A Hippolyt, a lakáj c. film óta tudjuk, hogy a magyar filmklasszikusok nem kevés vidámságot lophatnak a modern ember hétköznapjaiba is, de mi történik, ha a már rongyossá játszott filmből egy színházi darabot mintáznak meg? Az emberben kétségek merülnek fel, hogy az utánozhatatlan "hagymát hagymával eszem" és a "Tudod mit Mama? Soha! Érted? Soha!" felkiáltásokat hogyan is lehet színpadra vinni. Na, hát mondjuk meg gyorsan: sehogy. És ebben van a darab nagyszerűsége: nem maradnak ki a már annyira várt szituációk, de a színészek nem próbálják meg utánozni filmbéli elődeik híressé vált gesztusait.

Az olvasó kedvére - ilyenkor próbálnánk kiszemezni bárkit a Hippolyt, a lakáj szereposztásából, aki kiemelkedő alakítást nyújtott, de ezúttal ez lehetetlen. Inkább meglepően jó teljesítményeket érdemes kiemelni a fiatalabb művészek közül, mint például Szírtes Balázst, aki Makáts Csaba szerepében bámulatos módon formálja meg az igazi nyálas és töketlen sármőrt. De nem lehet elmenni Kapócs Zsóka vagy a szobalányt alakító Balázs Andrea előadásmódja mellett sem.

Az előadás eleje a fergeteges szövegkönyvben rejlik, amelyet azonban az énekes betétek attól függetlenül gyengítenek, hogy azokat a színészek egyébként magas színvonalon mutatnak be.