Volt kutyám és lesz is kutyám. Utazom a kutyával, viszem magammal mindenhova, ahova lehet. És mégis rengeteg kutyást utálok, bosszantanak és felháborítanak. Hogy miért? Mert nem a kutyák a neveletlenek, hanem a gazdáik. Akik hagyják, hogy kedvencük beletegye a fejét a mellettük elhaladó babakocsiba, akik hagyják, hogy a parkosított téren a virágok között rohangáljanak és kikaparják azt, és akik képtelenek lehajolni ebük végtermékéért. Mert miattuk utálják sokan a kutyákat és a kutyásokat. Ez is kultúra. A kutyatartás kultúrája.

Napos hétvége, szabadban rohangáló gyerekek, kézenfogva andalgó szerelmespárok, Március 15. tér
szomszédságában lévő Petőfi-szobor. Körülötte szépen nyírt zöld gyep, ültetett virágok. És két benne rohangáló kutya. Odaillő látvány? Nem. Gazdák igyekeznek kiszedni onnan őket? Nem. Majd az egyik pillanatban nagyobbik darab kutyuska megáll, rottyant egy jó nagyot a virágágyás mellé, utána futkározik tovább, hiszen jól végezte dolgát. Gazdi pedig – jelen esetben az idősebb dáma típus – nyugodtan álldogál tovább és nézi, ahogy kutyuskája szaladgál. Majd egy idő után pórázra veszi és tovasétálnak. Hogy felment-e bennem a pumpa? Igen. Bár a nő nyakig sminkben, nem feltétlen kutyasétáltó öltözetben volt, annyira már nem volt igényes magára és a környezetére, hogy az ebe szarát eltakarítsa. Kulturált kutyatartás, igaz? (képünk csak illusztráció)

Másik, pár nappal ezelőtti példa: kellemes családi kirándulás, piknikezés. Társaság leül a plédre, kicsomagolja az ételeket, majd egyszer csak vágtatva megjelenik egy fiatalnak tűnő, bohókás jószág, bele a pléd és a kaják közepébe. Feje természetesen rögtön a csomagok között kezd kutatni. Gazda sehol. Kutyát elheseget, de az eb kitartó, néhány perc múlva visszarohan. Ekkor már gazda is megjelenik egy idő után, bocsánatot nem kér, csak elviszi kedvencét. Erre is mit mondjunk? De további példák a játszótérre a gyerekek közé berahanó kutyák, a liftből póráz nélkül kiengedett, az ott várakozókat a lendületével fellökő állat, a bernáthegyi, amelyik beleteszi a fejét a babakocsiba, ahol a gyerek üldögél, és amikor szólni mersz a gazdának, hogy azt nem kéne, még ő van felháborodva.

Imádom a cuki kutyákat. És imádom az olyan helyeket (kávézó, étterem), ahová be lehet vinni a kutyákat. És utálom az olyan gazdákat, akik nem tudják, hogy azért a békés együttéléshez és ahhoz, hogy ne nézzék ki az ebekkel érkezőket ezekről a helyekről, tudni kell viselkedni. De nem csak a kutyának. Történt egyszer, hogy a nyugati téri Costa kávézóban üldögéltem. A felső szinten. Egyszer csak egy fehér kis villám jelent meg az asztalnál, borzos szőrrel, cuki volt. (Cuki kutya a képen, na ő az. - a szerk.) Nekem tetszett és akkor nem is zavart, mert nem olyan ruhában voltam. De a gazda sehol nem volt. Valahol a terem másik végében üldögélt, laptopozott és úgy döntött: ő nem figyel néhány hónapos kis kedvencére, az vidáman ellesz a kávézóban, amíg ő a netet bújja. Nem is volt ezzel baj, a kuty jól el is volt. Az a hölgy viszont, aki nejlon harisnyában, kosztümben üldögélt az egyik asztalnál és akire a kutya állandóan felugrált, mert tetszett neki a nő szendvicsének illata, már nem volt boldog. Megértem. Mint ahogy az a fiatal lány sem volt boldog, aki a forró kávéval teli tálcájval egyensúlyozott felfelé a lépcsőn, és akinek a lába alá rohant az állat. Nem sokon múlott, hogy nem esett el.

Ezek szerintem mind-mind olyan dolgok, amelyek miatt mások utalhatják a kutyásokat. És amiért én is haragszom rájuk, mert hiába van kutyám, utálok kutyaszarba lépni, nemhogy a magassarkúmmal kosztümben, de még szakadt túracipőben is. Nem szeretem, ha a tiszta ruhámra, amiben tárgyalni indulok sáros lábú eb ugrik rá, mint ahogy azt sem, hogy ha olyan kisgyerek van velem, aki fél az állatoktól azt fellökje egy egyébként barátságos eb. Mint, ahogy azt sem hagytam soha a kutyámnak, hogy parkoló autókat vizeljen le, vagy éppen házak bejáratát. Mert én sem szeretem, ha az én kocsimat lepisilik.

De „szeretem" azt a mentalitást is, hogy ha a kutya már nem a járdára, hanem az úttest szélére szarik, akkor az már nem baj. A belvárosban sétáltattam a kutyámat, aki egyébként füves területhez szokott egész életében, így nehezen vette rá magát, hogy a betonon végezze a dolgát. Nem zavart, bárhol megállt, mert mindig nálam volt egy adag zacskó (nem túl drágán vehető kozmetikai szemetes vagy bármilyen tescós zacsi, akármi) és már takarítottam is fel, ahogy végzett. Volt, hogy mindezt magassarkú szandálban és miniszoknyában, mert abban volt időm hazaugrani, lemenni vele sétálni. Történt egyszer, hogy éppen így végezte a dolgát a járda szélén, amikor is nénike a tipikus Fifike típusú uszkárral jött, ránézett a kutyámra és a következőképpen szólt hozzá: „Jaj, kutyus, hát miért nem az úttestre kakilsz, akkor a gazdinak, nem kéne feltakarítania..." Én csak annyit mondtam: „Hát, ott sem szeretnék belelépni..."

Höböröghetünk mi kutyások a póráz és szájkosár kötelezettség, erdőben nem engedhetjük el a kutyát elvek ellen, csak sajnos, amíg a kulturált, kutyájukat megnevelő, az állatot normálisan tartó gazdik vannak kisebbségben, vagy legalábbis sok a kulturálatlan gazda, addig ne várjuk azt, hogy a „civilek" szeressék a négylábúakat és minket kutyásokat. Mert még én, kutyás is utálom azokat, akik képtelenek a normáknak megfelelően viselkedni az ebtartást illetően.