Dan Brown legújabb regénye, az Inferno az elképesztő tudású, zseniális vizuális memóriával (is) megáldott professzor újabb történetét meséli el, ami az előzményeknek megfelelően, szintén meglehetősen mozgalmas, bővelkedik veszélyekben, üldözésben, ármányban és cselszövésben. Még mondja valaki, hogy a tudományos munka unalmas!

Robert Langdon történeteit Tom Hanks és két hollywoodi kasszasiker után már az egész világ ismeri – és a többség kedveli is – így hát sok szempontból egyértelmű volt a sikersztori folytatása. Az Inferno ezúttal Dante Alighieri kora reneszánsz remekművének, az Isteni színjáték első könyvének szimbolikájából merítve indítja a cselekményt. A Pokol Földi megvalósulásával, és az emberiség jelentős hányadának pusztulásával fenyegető veszélyt természetesen nem háríthatja el a világ másként, csakis a híres szimbólumkutató, Robert Langdon professzor segítségével.

Hogy a Browntól megszokott, és az alaptörténet hiteléhez elengedhetetlen, gazdag művészettörténeti háttér se maradjon el, arról a reneszánsz remekek gondoskodnak. Az író ezúttal Firenze és Velence fantasztikus művészeti alkotásai, sőt, titkos, csak a kevés kivételezettek számára megismerhető csodái között tart idegenvezetést. Ugyanakkor, ami jót tesz a történet térbeli elhelyezésének és remek díszletet jelenthet majd a szinte biztosra vehető filmes adaptációnak, az sok esetben épp a lényeget nyomja el. Szinte magunk előtt látjuk a csodálatos olasz városokat, a reneszánsz legnagyobb maestro-inak remekműveit, de az elején épp ezek gyűrik maguk alá a sztorit.

Az alaptörténet ugyan túltesz Langdon eddigi feladatain, a Harvard Egyetem professzora ezúttal az egész világot menti meg, más kérdés, hogy mennyire áll jól neki a szuperhős szerep. A szokásos sablonokat – mint a csinos segítő, az üldöző és a veszélyt félreértelmező, vagy nem is sejtő hivatalos szervek – annyiban tehát túllépi az Inferno, hogy immáron az emberiség megmentőjét tisztelhetjük a professzorban.

Bár Dan Brownhoz méltatlanul már a könyv elején megtudjuk, ki a főgonosz, csavarokkal és fordulatokkal azért így is akad dolgunk. Logikai feladványok, rejtett, szimbolikus üzenetek megfejtése nélkül sem maradhatunk, de a szerző most mintha - kicsit kényszeredetten - az akcióra fektetett volna nagyobb hangsúlyt. Sajnos ez helyenként vontatott és túlnyújtott üldözésekben, kidolgozatlan akció-epizódokban nyilvánul meg. Ezek talán javíthatók még egy filmes átiratban, de a könyvön már nem segíthetnek.

És aki ezen a ponton már épp’ lemondóan kihúzná a könyvet az olvasandók listájáról, az most olvasson tovább! Az Inferno egy váratlan, jól leplezett fordulat után olyan pörgős krimibe fordul át, amit a legelejétől vártunk. Innen már érthető az egyébként még így is kellemesen olvasmányos, de Brown-hoz képest lassú felvezetés, és mindez megbocsáthatóvá válik, hogy még nagyobbat szóljon a csattanó. A sztori eddigi tisztának tűnő szálait a végtelenségig kuszálja, hogy aztán a megvilágosodással egyik döbbenetből a másikba essünk. Újabb történelmi helyszín, üldözés és egy rövidke magyar vonatkozás is helyet kap a fináléban, amiért valóban érdemes végigolvasni a regényt. Ha a poklon és a purgatóriumon nem is kell keresztülvergődnünk, a kötet első felén érdemes (na, azért ez sem olyan szörnyű feladat), mert bőséges a kárpótlás: egy vérbeli, profi Langdon-sztori.