[caption id="attachment_26430" align="alignright" width="204" caption="Fejér János felvétele"][/caption]

Író, költő, műfordító, fotós, tanár. Melyik áll hozzád legközelebb?

Így érzem jól magam, hogy sok mindent csinálok. Ha a pályámat tekintjük, először verseket kezdtem írni, de párhuzamosan mindig publikáltam prózát is. A költészet mesterségét hamarabb kitanultam, elbeszélni még most is tanulok. Nagy tételben prózát olvastam gyerekkoromban, folytatásos indiánregényt meséltem éjszaka a sötét szobában a tesóimnak, huszáros képregénysztorit rajzoltam tizenévesen, mégis beelőztek a versek. Mostanában aztán, - talán mert átléptem a mágikus negyvenest -, egyre jobban foglalkoztat a próza. Közben sokat tanítok, vidéki fellépésekre járok, óvodákba, iskolákba, idősek otthonába, beszélek a versről. Immár tizenötödik éve dolgozom oktatóként a Pázmányon. A fotózás pedig…botcsinálta fotós vagyok, de sok örömöm telik a dologban.

A fotózás és az irodalom is egy-egy pillanat megragadásáról szól. Ez csak véletlen közös tulajdonsága a két tevékenységnek, vagy éppen ezért a tulajdonságért szerepelnek az életedben?

Mindig nagyon vizuális típus voltam, bár legalább ennyire izgatott a nyelv is, annak súrlódási energiája, fonetikája. Óvodás korom óta éles képek élnek bennem, hangulatok, részletek, fűszálak, göndör gilisztaürülék, szakadózó csiganyál, bogyók viaszos héja, és így tovább. Öröm, hogy ebből a látásból valamit képi formában is rögzíthettem. Egykor álmomban nem gondoltam volna, hogy a legendás Keleti Éva rendezi majd egyszer a tárlatomat, és olyan remek szakemberek, mint Korniss Péter, Szilágyi Lenke eljönnek megnézni a kis fotóimat.

Van még ilyen terület, amiről nem gondolnád, hogy „egyszer majd”, mégis ott motoszkál benned?

Hobbiszinten faragok, főleg fakanalat, de a konyhabútorunkat is én csináltam. Nagyon szeretek fával dolgozni, miközben persze látom, miben kellene pontosabbnak lenni, mihez kellenének állati precíz gépek. Látom, hogy mit nem tudok, de nagyon élvezem, hogy olyan bútorok között mozgok, amiket én magam készítettem, sokszorosan ott van rajtuk az ujjlenyomatom, éreztem az érdességüket, csiszoltam őket. Amúgy világéletemben sportoltam, tizenöt évig cselgáncsoztam, edzéseket tartottam, nagyon szerettem kisgyerekekkel dolgozni, ez meg is maradt, csak az irodalom területén. Sport nélkül megbolondulnék, bár már nyilván nem fogok egyesületben sportolni. Zsámbékon, ahol élünk, heti kétszer focizok, egyszer kosárlabdázom.

Bár több mint 20 éve publikálsz, mégis az utóbbi néhány évben találkozni gyakrabban a neveddel. Ma, amikor 13 ezer cím jelenik meg egy évben, egy kortárs alkotó hogy tud kitörni? Te hogy tudtál?

Az ember bemegy egy könyváruházba, öt emeltnyi könyv tornyosul előtte, valóságos betűtemető. Ekkor persze elfog a hiábavalóság érzése… fát hordani az erdőbe? Minek? Tízezer éve minden alkotó tudja, hogy már mindent leírtak előtte, úgysem érdekel senkit az egész. Ugyanakkor minden írás pont annyira hiábavaló, amennyire megismételhetetlen. Hiszen azt a nézőpontot, amit én megírok, még senki nem írta meg, lévén hogy senki nem volt még éppen én. És hogy minél izgalmasabban meg tudjam írni, amit szeretnék, hogy minél többeket érdekeljen, ahhoz kell jó adag írástechnikai tudás. A másik dolog az „irodalmi láthatósági mellény”, ez már félig-meddig média és marketing kérdés. Nem árt, ha valakinek van szereplési készsége, ez adottság és szerencse. Esetemben sokat számít a gyerekek szeretete. Ehhez hasonlóan közvetlen alkotó-befogadó viszony a felnőtteknél sokkal lassabban, ritkábban alakul ki. A gyerekek pillanatok alatt hajlandók rábízni magukat az emberre. Még egy fontos dolog: valaki az irodalom közelében szeretne élni, muszáj több lábon állnia. Ezt a magatartásmodellt még a nyugatosoktól örököltük: az íróember nem zöld hajjal és lila lélekkel merengve várja az ihelletet, hanem szerkeszt, fordít, glosszázik, interjúzik, nyilatkozik, előad, valami módon önmaga és az irodalom fényreklámja.

Miben más a gyerek és a felnőtt viszonyulása egy adott műhöz?

A sebesség az, ami teljesen más. Ha megjelenik egy gyerekkönyv, megeshet, hogy két-három hét múlva már szavalóversenyen mondják a verseket. Érzelmi oldalról is más, például belépek egy tanterembe, és a nyakamba ugrik egy kisgyerek, hiszen ő tudja, hogy nem lehetek rossz ember, mert olvasta azt a könyvet. Sok visszajelzésből tudom, hogy a felnőtt olvasóknak is vannak érzései, érzelmei, csak sokkal több gáton törnek át.

Hogy viseled, hogy szinte már "brand" lettél?

Egyrészt örülök neki, mert az ember azért csinálja, hogy megismerjék, megszeressék, megállítsák a zsámbéki piacon, megdicsérjék a versét, a műsorát…

Mert van némi kis exhibicionizmus benned?

Bennem van a kutyavér, anélkül nem működne a dolog. De mindig meg kell teremteni a visszahúzódás terepeit is, hogy jusson idő a családomra, magamra, Istenre. Hogy nagyjából helyrerázódjak. A meditatív háttér szükséges, így az ember talán kevésbé száll el…

Fenyeget a kiégés?

Ez a veszély ott leselkedik, jóllehet élvezem a pörgést, az embereket, a társaságot. Az irodalom szüntelen világteremtési kényszere már eleve Isten-kísértés, túlzott terheket, elvárásokat pakol az agyra, a lélekre – ez veszélyes üzem.

A költészetet sajnos ma kevésbé övezi figyelem. Miért van ez így?

Ez egy hosszú irodalomtörténeti folyamat következménye is. A prózában írt elbeszélések presztízse egy időben nagyon alacsony volt Európában. Ponyva kategória tartoztak, és valami elegánsabbat, tartalmasabbat kellett csinálni (költemények, eposz, világdráma), hogy komolyan vegyék az embert. Aztán elkezdődött a könyvnyomtatás. Felhozták a regényt populáris műfajjá, majd az irodalom piacosodásával párhuzamosan a próza a populáris kategóriából kitörve vezető műfajjá nőtte ki magát. Valójában tényleg a legősibb dolog, hogy valaki a kocsmapultra könyököl, és elkezdi mondani a sztoriját. Az sem véletlen, hogy az elmúlt húsz évben mindössze két költő, nemrég Tranströmer, korábban Szymborska kapott irodalmi Nobel-díjat, ez tükrözi a presztízsváltozást. Másfelől talán soha annyi verset nem tudtak fejből az emberek, mint manapság. Bizonyos szempontból ezek lekörözik a regényeket, hiszen minden percben ömlik a fülünkbe a rádiók slágerlistája, többnyire gyengécske, többnyire angol nyelvű szövegekkel. Formailag ezek mégis megzenésített versek, és a legjobb dalszövegek esetében létezik is átjárás, hajszálhíd a költészet felé.

A gyermekirodalom melegséget, biztonságérzetet ad, szó szerint mesevilágba csöppen az író. A felnőttirodalom ellenben olyan témákat is taglal, amelyek sokkal veszélyesebbek az alkotóra nézve…

Technikailag más a kettő - az én számomra legalábbis. Nálam nagyon máshol helyezkedik el az agyban a felnőtt és a gyermekirodalmi „központ”. A gyermekirodalom afféle örömzene, könnyedébben, kevesebb vívódással írja az ember. Nem gondolnám, hogy ebből egészen kimaradnának a „komoly témák”, csak máshogy kell ezeket kezelni, hiszen a gyerek nem kis felnőtt, és nem is kis buta. Állandóan kísérletezem, miként lehet az ő világukba bevinni olyasmiket, hogy például valaki fogyatékkal élő, romos családban nő fel, apjától bántalmazást szenved, és így tovább. Próbálok a „minden szép és jó” hazugsága helyett a körülvevő és nem feltétlenül tökéletes világról szólni, nyilván nem brutálisan vagy ijesztően.

Ez nevelő, tanító célzattal történik?

Az irodalom nyomokban tartalmaz pedagógiát, de alapvetően nem erről szól. Természetesen minden valamire való írás felmutat valamiféle magatartásmodellt, igyekszik sugallni az elfogadást, a kötelezettségvállalást, a másik iránti tiszteletet - vagy pozitív vagy negatív példák segítségével. Ha ez pedagógia, akkor vállalom. Mindez a felnőttirodalomban is jelen van, csak másképp kódolva.

Neked gyerekeknek vagy felnőtteknek könnyebb írni?

Gyerekeknek könnyebb, a szó fizikai és vitális értelmében.

Evidens, hogy könnyebb?

Nekem mindenképpen. Nem véletlen, hogy noszogatok másokat, írjanak gyermekirodalmat. A felnőttirodalomban könnyű szétírni magunkat. Ilyenkor hígul az anyag, szétesik. Ha viszont gyerekeknek is dolgozunk, nem a felnőtt dolgok elől szívjuk el a levegőt. Sokakat sikerült megfertőznöm, akik a felnőttirodalom felől jöttek, és most egy másik csatorna is megnyílt előttük, élvezik a többszólamúságot.

Hol látod az irodalmat 20 év múlva?

„Irodalomökológiai” szempontból fontos lehet, hogy az ember ne veszítse el a közvetlen kapcsolatot a környezetével. Tegyük fel, ha a piacosított irodalom összeomlik vagy visszaszorul, ha a könyv bizonyos idő múltán luxuscikké, könyvtárban is elolvashatóvá, letölthetővé válik, akkor az irodalomnak vissza kell találnia ahhoz a kocsmapulthoz, ahonnan elindult. Az irodalom annyit tehet, hogy felkészül, ahogy a szomszéd házikolbászt csinál, és nem szóját tesz bele, mert pontosan tudja, kinek adja el ma is, holnap is. Az ember, ha van hozzá kedve, tehetsége, ereje, a közvetlen környezetében is képes megteremteni, hogy láthatóvá váljon az irodalom olyanok számára is, akiknek eszébe nem jut könyvet kinyitni, vagy ha igen, nem irodalmit.

És hol látod magadat benne?

Most sok a felkérés, de remélem, nem fogok kétségbeesni, ha kevesebb lesz is. Van hova visszahúzódni, új házunkat igyekszünk, ha nem is önfenntartóvá, de nagyon alacsony üzemköltségűvé tenni. Bár persze az írásról talán még egy sci-fi-szerű jövőben se tudnék letenni, hiszen mérgezett vagyok. Nagyon szeretnék befejezni egy-két nagyregényt, vannak félkész, hosszú elbeszélések, jó adag egyperces novella, van alakuló ifjúsági regényem, egy pár kötettel adós Kövér Lajos-figurám, és így tovább. A terveknek se szeri, se száma. És próbálom fáradhatatlanul keresni azokat a „néma” témákat, ötleteket, formákat, amelyek talán éppen az én hangomra várnak, hogy megszólalhassanak.

A könyvhéten újabb kötettel jelentkezel, Csak úszóknak! címmel. Mitől mélyvíz?

Egyrészt rájöttem, hogy jó taktika, ha csak úszóknak ajánlom a könyvet, így kapásból több millió potenciális olvasót szerzek. Amúgy meg úszógumival, úszómellénnyel is bárki biztonságosan elmerülhet benne. Azért döntöttem végül e mellett a cím mellett, mert egyetemista koromban jártam egy kocsmában, ahol az alagsori helyiségbe vezető lépcső fölé uszodából elemelt, "MÉLYVÍZ, CSAK ÚSZÓKNAK!" feliratú táblát függesztettek. Odalenn ittak az igazi kemény legények. Naná, hogy mi is. Ez nekem már akkor is tetszett, de a környezetből kiszakítva is értelmes a dolog. Nem mintha olyan mélységes dolgokat fogalmaznék meg, inkább a bennünket körülvevő élet és kultúra kútja az, ami roppant módon mélyül. Szemügyre vesz az ember egy öreg követ, egy öregasszonyt, egy öreg könyvet, és máris belehullott az időbe. Megnéz egy városi street-art-művet, és a barlangrajzoknál találja magát. Rábámul Theo Janssen környezettudatos "lépegető" szörny-masináira, és mintha rögtön őslények vennék körül. Belekóstol egy verseskötetbe és a népköltészet, Arany vagy az avantgárd fut vele szembe. Minden mindennel összefügg.

Több különálló jegyzetből, esszéből, prózából, tanulmányból áll. Mi köti össze őket?

Tűzijáték (vagy, ha van ilyen, vízijáték) színességére törekedtem. Ötven darab egészen friss jegyzettel kezdődik a kötet, a legkülönfélébb témákban, tömegközlekedő csavargótól a saját zombi-énemig, futballtól a tinivámpírsztárokig, akrobatikus szeretkezéstől az arcrablásig. Aztán jön több tucat esszé a mai művészet és társadalom kapcsán, például emberhamburgerről, bélsárgyártó gépről, bizniszkarácsonyról, pizzaversről vagy éppen filmről, borról, antikapitalizmusról, hitről. Meg akad itt még vagy tíz tanulmány klasszikusokról kissé tiszteletlenül, de barátságosan, illetve mintegy húsz írás kortárs költők műveiről, az abban rejtőző fájdalmas matematikáról, szépségről, harsogó sokféleségről. Kedves ismerősök ismerős és rejtettebb arcát látjuk, felbukkan Arany, Petőfi, Csokonai, de Rába György, Szabó T. Anna, Győrffy Ákos is. A könyvet kisprózák lánca zárja. Jó kövér, négyszáz oldalas tégla, akad itt olvasnivaló bőven, ami nem is csoda, hiszen tizenhat év válogatott termése fekszik benne. Mindezt az köti össze, hogy ezeket a dolgokat én látom így, és nem más... A nagy medence felszínén, remélem, ott az arcom, mint valami védjegy vagy szellemkép.