A sötét, csak három hatalmas tükörrel és néhány székkel berendezett színpadon fehér tollak borítják a padlót, hiszen az oroszországi tél nem is létezhet hó nélkül. Két oldalon egy-egy, sínre rögzített kamera várakozik, a rendezői jobb egyik sarkában zenészek bújnak meg. Felhangzik egy test nélkülinek tűnő narrátorhang, és a szereplők szépen besétálnak az éppen pályaudvarként funkcionáló színre. Elegáns, frakkos férfiak és estélyiruhás, kissé a Fekete hattyú című film ikonikus, fekete sminkjét idéző arcfestésű nők. Inkább szóban, mint tettben, de megtörténik az Anna Karenina cselekményét elindító, végzetes találkozás Anna és Vronszkij között, aztán hirtelen újból felzeng a narrátor hangja, közli, hogy a "kettes kép" következik. Mire színészeink és pár színpadmunkás egy bonyolult tánckoreográfiát megszégyenítő pontossággal és gyorsasággal, egymáson keresztül-kasul szaladgálva átrendezi a színpadot, és mi máris Kittyék házában találjuk magunkat. Ahol pedig mindjárt az Anna és Vronszkij vonzalmának első megnyilvánulásaként funkcionáló bál után vagyunk az időben, kihagyva ezzel a történet egyik első, drámai pontját. Akinek eddig nem volt egyértelmű, hogy nem egy hagyományos orosz klasszikust fog látni, ezen a ponton már annak sem lehet semmi kétsége.
Egy ehhez hasonló, igazán újszerű feldolgozásnak néhány kisebb hibát még igazán elnéz az ember. Mert lehet, hogy idegesítő például a varázst újra-meg-újra megtörő, isteni hangként beüvöltött, a jelenetek közötti váltást jelző "hármas kép", de ezt az izgalmas színpadkép és vizuális megoldások, illetve a színészek láthatóan hatalmas munkája még könnyen feledteti. Hiszen azért olyan színdarabbal is ritkán találkozik az ember, ahol a színészek "másodállásban" operatőrként (a már említett két kamera élő képét a vászonként, üvegként és tükörként is funkcionáló háttérelemekre vetítették) vagy zenészként (Nagy-Kálózy Eszter fuvolán, Parti Nóra hegedűn is közreműködött) funkcionálnak. A rengeteg érdekes részlet egyetlen dolgot mégsem volt elég egyensúlyozni: a címszereplő fakóságát. Szorcsik Kriszta első pillantásra remek Annának tűnik, és meg kell hagyni, a második felvonásban már fényévekkel jobb, mint a darab elején. De hiába a fejlődés, a játékidő nagy része alatt olyan, mintha ő, és a többi színész különböző dimenziókban játszanának. Egyszerűen fakónak, élettelennek tetszik, nyers és, jobb szó híján "hétköznapi" stílusa egy másik darabban, vagy más színészekkel körbevéve kifejezetten kellemes lehet, de nem itt. Ahogy az Anna első megszólalását jelentő, a Nagy-Kálózy által alakított Dollyval folytatott párbeszéd véget ér, egyetlen kérdés fogalmazódik meg a nézőben: Miért is nem Nagy-Kálózyt látjuk a főszerepben? Vagy a későbbiekben kulcsszerepet játszó Parti Nórát? Mindkét színésznő olyan erős alakítást nyújt, olyan szívbemarkoló a drámájuk és valós a jelenlétük, hogy akármelyikük elvitte volna a hátán a darabot. De még a két lábon járó ártatlanságként nem sok karaktert megengedő Kitty szerepében látható, bájos Szilágyi Csenge is fényesebben tündököl, mint az - elvileg - legfontosabb, legkitűnőbb, legérdekesebb szereplő. Talán mégsem teljesen elhibázott a szereplőválasztás, vannak Szorcsiknak nagyon is erős jelenetei, de a bemutató nem az ő estéje volt.
Nem könnyíti meg a színészek dolgát sem a Tolsztoj-regényt színpadra alkalmazó KLIM (Volodimir Klimenko) szürreális írása, sem Vlad Troickij hasonló rendezése, hiszen a szétdarabolt, a fő eseményeket gyakran nem, csak a rájuk való reakciókat mutató stílus mellett elérni és fenntartani a néző érzelmi azonosulását nem kis munka. Nem is sikerült maradéktalanul. Az egyes "képek" színészi játékban és hatásfokban is hullámzóan váltották egymást, volt, mikor alig várta az ember, hogy ugorjunk, máskor pedig éppen beleélte magát a játékba, amikor kegyetlenül kirángatták belőle. A stilisztikai váltakozások is ezt a hullámzást erősítették, egyik pillanatban szórakoztatóak, a másikban zavaróan, vagy éppen idegesítően hatottak. Néha volt narrátor, néha nem, egyszer kiszóltak hozzánk a szereplők, máskor nem, vagy éppen utaltak arra, hogy egy színdarabot nézünk, majd viszont úgy beszéltek a történetről, mintha egy valódi életbe nyernénk bepillantást. A történet önkényes átfazonírozása miatt pedig az egész dráma egyik fő mozgatórugója, Anna a fia iránt érzett szeretete teljesen a levegőben lóg. Hiszen hogyan is lehetne súlya az érzelemnek, ha a gyerek nemhogy a színen nem jelenik meg, de maximum kétszer esik róla szó? És, ami még fontosabb, hogyan érezzünk át egy szerelmet, ha nagyrészt csak szavakban történik meg?
Önálló darabként csak félig-meddig állja meg a helyét az Anna Karenina, mert a történetről mit sem tudó nézővel nem menne sokra. Ám, mivel a világirodalom egyik klasszikusához nyúlt, joggal számíthat arra, hogy az érdeklődök majdhogynem kívülről fújják a sztorit. Ilyen módon, egyfajta alternatív illusztrációnak kiváló lenne, enélkül viszont csak egy érdekes újdonság, remek alakításokkal, de kifejezetten dühítő botlásokkal.
Az Anna Kareninát a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül március 25-én, 19 órakor tekinthetik meg a Bárka Színházban.
[/caption]
A 26. század közepén járunk, a Resurgam nevű kietlen bolygón, valahol az emberek lakta űr határán. Az amarantinok 900 000 évvel ezelőtt kihaltak. Csupán véletlen egybeesés volt, hogy a pusztító napkitörés épp akkor történt, amikor sikerült kijutniuk a világűrbe? Vagy lehet összefüggés az események között? S hogyan kapcsolódik mindehhez a Jelenések tere? Dan Sylveste, a briliáns és kíméletlen tudós nem nyugszik, míg ki nem deríti az igazságot, bármekkora árat is kelljen fizetnie ezért. A kutatás azonban közel sem halad olyan ütemben, ahogy azt Sylveste szeretné.
A kávéházi cigányzenei hagyományoknak újra életet adó, műfajokon átívelő vállalkozás, a Budapest Bár évek óta adja különleges élményt nyújtó telt házas koncertjeit. A Budapest Bár zenekara ezúttal új kezdeményezésbe fog: az Ínyenceknek című, kifejezetten éttermi műsorban a cigányság gasztronómiai hagyományai ötvöződnek a zenei tradíciókkal, és az orfeumszerű esteken nem pusztán a muzsika és a vacsora jelenti az élményt, hanem a szórakoztató átkötő szövegek, konferálások is, amik segítenek eligazodni a híres, klasszikus cigányzenészek anekdotákkal teli világában.
Különleges üzenet került fel csütörtökön a budapesti intézmény Facebook-oldalára, amely játékra hívja az olvasókat: aki elsőként kitalálja, mely állatról szól a "találós kérdés", családi belépőt nyerhet. "Ázsiában őshonos, ránézésre simogatnivaló, mint egy pihe-puha szőrös plüssfigura a játékpolcon, pedig valójában a természet egyik legfantasztikusabb teremtménye. Ahhoz, hogy majd megnézhesd, eleinte némi türelemre is szükséged lesz" - szól a talány, a megoldásra azonban egyelőre várni kell.
A pályázatra, amelyet először 2004-ben, a FSZEK fennállásának 100. évfordulóján hirdettek meg, két külön kategóriában (6-10 évesek, és 11-16 évesek) várják a gyerekek meséit a határon innen és túlról egyaránt. Tematikai megkötés nincs, csupán terjedelmi határt szabtak a szervezők: a jelentkezők legfeljebb öt A/4-es oldalnyi, nyomtatott formában készült írással nevezhetnek a versenyre.
[/caption]