Vajon, hogyan fogadnak egy amerikai ügyvédnőt az afganisztáni bíróságokon? Az afgán ügyvédekkel egyenrangúan gyakorolhatja hivatását, hagyják vajon érvényesülni? Ezekre a kérdésekre vártam választ a Motley törvénye című dokumentumfilmtől, de Nicole Nielsen Horanyi válaszok nélkül hagyott. 

A Titanic Nemzetközi Filmfesztivál Filmdokk című szekciójában volt látható a Motley törvénye (Motley's Law), amit izgatottan vártam, de csalódnom kellett. Bár a téma rengeteg potenciált rejtett magában, a dokumentumfilm mégis olyan volt, mint egy megrendelt image film. Azt már kevésbé tudom eldönteni, hogy a megrendelő az amerikai állam volt esetleg, aki így akarta bebizonyítani, hogy bizony ő küldött Afganisztánba rendes ügyvédeket, így segítvén a megvádolt, elítélt külföldieknek (jó pénzért), vagy esetleg Kimberley Motley ötlete volt, hogy remekbe szabott afgán karrierjét megörökítsék, egy biztos, ezt így kár volt.

A film kezdetén látjuk Kimberley Motleyt megérkezni Afganisztánba, kiderül, hogy nem sokkal ezelőtt gránátot dobtak a házba, ahol él és nagyjából felvázolják, hogyan telik egy napja, milyen a 2013-as helyzet Kabulban. Ez idáig rendben is lett volna, de ezután egy számomra érthetetlen telefonálós, Skype blokk következett, melyben megcsodálhattuk Motley ügyvédnő Apple termékeit, és végig hallgathattunk pár mobilon adott interjút. Hogy ezeket az interjúkat, miért így kellett felvenni, arra nem találok magyarázatot, kivéve persze, ha az volt a rendező, Nicole Nielsen Horanyi célja, hogy bebizonyítsa a nézők számára, Motley milyen elismert és közismert személyiség.

Pár érdekes jelenet, azért akadt a dokumentumfilmben, például, amikor az ügyvédnő a bíróságon vagy a börtönökben beszélgetett védenceivel, de sajnos ezeknek a hátterét nem ismerhettük meg rendesen, nem voltak megelőző interjúk, beszélgetések, melyek bemutatták volna az ügyet egészében. Ellenben azt megtudtuk, hogy Motley Amerikában hagyott családjának, hogy telt a Halloweenja, hogy a férjét meglőtték, a kisebbik lányával problémák vannak az iskolában. Mindemellett ráadásul Motley többször kifejteti a film folyamán, hogy csak a pénz miatt jött Afganisztánba, és épp ezért ő nem emberjogi ügyvéd, mert az nem kifizetődő, de a Kabulban töltött 5 év alatt, azért pár emberjogi esetet is vállalt ingyen, mert neki is van szíve.

De hogy valami jót is mondjak a Motley törvényéről, az operatőr, Henrik Bohn Ipsen hozzáértése vitathatatlan. A felvételek az utcai robbantásokról, a helyiekről készített rövid snittek kárpótoltak valamelyest a rendezésért és az igen gyengén bemutatott korrupt afgán jogi rendszerért. Sajnálatos, hogy ez a dokumentumfilm így sikerült, mert a téma több, mint érdekes és számtalan izgalmas kérdést vet föl, amikre Horányi nem gondolt vagy nem tudta őket kivitelezni. Akit érdekel, milyen volt Afganisztán 2013-ban és 2014-ben, annak érdemes lehet megnéznie a filmet, de nagy durranásra ne számítson.