Mi az ember feladata az életben? Legyen jó szülő. Legyen jó társ. Legyen jó a munkájában. Mindeközben sokszor elfelejtünk önmagunkkal jónak lenni. A figyelem mindig másra, másokra irányul, és boldognak hisszük magunkat, noha az egész életünk mások szolgálása. De mi történik akkor, ha kiderül, a testünk haldoklik? Vajon a lelkünket még rendbe tudjuk hozni, ha már a testünket nem is? A Titanic Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában található Házi gondozás című film kellő mennyiségű humorral válaszol ezekre a kérdésekre.

Vlasta (Alena Mihulová) házi ápolónőként dolgozik, busszal utazik a környéken élő pácienseihez, akiknek hol a bevásárlásban, hol a gyógyszerek adagolásában segít, hol az orvoshoz kíséri őket. Imádja a munkáját, élvezi, hogy gondoskodhat emberekről. A férje Lada (Bolek Polívka) szereti a feleségét, de valójában semmiben sem segít neki otthon, sőt Vlasta kéréseit rendre elutasítja, ha pedig mégis teljesíti őket, akkor folyamatosan morog értük. Ez persze zavarja Vlastat, de próbál nem törődni vele. Egy napon azonban, mikor Lada nem hajlandó az esőben érte menni, mert drága a benzin, Vlasta balesetet szenved útközben hazafelé. A kórházban pedig súlyos híreket közölnek vele. Bár a balesettől maradandó károsodást nem szenvedett, de beteg, már csak hónapjai vannak hátra, és se gyógyszer, se operáció, se kemoterápia nem segíthet már rajta. Az orvosok csupán fájdalomcsillapítókat ígérnek és még 5-6 hónapnyi "életet".

Ekkor kezdődik el Vlasta ébredése. Lassan, napról napra, rosszullétek között gyötrődve rájön, hogy nem csak a teste beteg, de a lelke is. A homeopátia, az alternatív orvoslás felé fordul a figyelme, eljár táncolni és végre felemeli a hangját imádott férjével szemben is. Nehéz beismernie, mennyire nem törődött önmagával az elmúlt évtizedekben. Azt hitte boldog, de ahogy jobban megnézi környezetét, házasságát ráébred, hogy komoly problémáik vannak. Elhidegültek egymástól. Arra se emlékszik, mikor csókolta meg utoljára a férje. S ekkor Vlasta elkezd hinni. Nem Istenben, nem szellemekben, hanem saját magában. Hétről hétre, hónapról hónapra egyre erősödik, nő az önbizalma, nincs szüksége már fájdalom csillapítókra sem. Végre tényleg boldog. 

A lelkünk rendbe tétele, azonban nem jár együtt a testünk meggyógyításával. S persze itt feltehetnénk a pesszimista kérdést, hogy akkor mi értelme van? Mi értelme van dolgozni egy kapcsolaton, mi értelme van hinni önmagunkban, mi értelme bárminek is, ha úgyis meghalunk 5-6 hónap múlva? Persze így is, negatívan is dönthet az ember, de ekkor saját magát fosztja meg a boldogságtól, amit még átélhet abban az 5-6 hónapban, ami által könnyebben tudja elfogadni helyzetét nemcsak ő, de a családja is.

Slávek Horák díjnyertes filmje bár drámai történetet mesél el, mégis vígan, nevetgélve ültük végig a 92 perces játékidőt. Könnyedsége és humora úgy repített keresztül bennünket a tragikus pillanatokon, hogy közben nagyon is éreztük a helyzet súlyát. Alena Mihulová remek alakítást nyújt, tökéletesen játssza a mindenkivel (csak önmagával nem) törődő asszonyt. A kétségek, a kérdések, melyek belűről mardossák igazivá válnak a vásznon, és ahogyan hisz felgyógyulásában, úgy drukkolunk neki mi is a nézőtéren az utolsó percekig. 

A film egyetlen hibája számomra az operatőri munka. A kézi kamerás felvételek akkor se lehettek volna instabilabbak, ha egy hánykolódó hajón zajlik a forgatás, így könnyedén át tudtam érezni Vlasta rosszulléteit. Ezt leszámítva, azonban csak ajánlani tudom a filmet. Fontos témát boncolgat, amihez humorral és pozitív hozzáállással közelít, ami által szórakoztató, de egyben elgondolkodtató alkotást hozott létre Horák.

A Házi gondozást kedden 17 órakor vetítik a Puskinban.