Lehet. De az biztosan segít, ha kiírjuk és kiirtjuk magunkból az összes csalódást, szorongást, frusztrációt, függőséget, bizarr vágyat és félelmet. IAMX is ezt teszi. És nemcsak kiírja, hanem zenét is komponál belőle. Amit aztán élőben is bemutat. Például egy márciusi estén az A38-on.

IAMX – A38 Hajó – 2015. március 13.

Késekkel jött. Mindenféle különösebb felhajtás és előzenekar nélkül, egy kicsivel 20 óra után. Chris Corner, az IAMX kollektíva egyszmélyes megtestesítője az I Come With Knives hangjaira sétált ki a kellemesen telt A38 gyomrában feszülő publikum elé, tollas fejfedőben és különböző színekben villogó szemüvegben. Háta mögött egy félmeztelen dobos, két oldalán pedig egy-egy – bőrbe öltözött - billentyűs hölgy vette birtokba a színpadot. Már ez a felállás és megjelenés sem volt éppen hétköznapi, de a párhuzamosan elhelyezett hat kivetítő, a szemgolyó égető fények és az agylesimító hangzás is azt garantálta, hogy különleges élményben lesz része a beavatottaknak.

Aki még sosem hallott Chris bátyó projektjéről, az képzelje a hallójárataiba a Master and Servant korabeli Depeche Mode-ot, amely a Nine Inch Nails főnök Trent Reznort kérte fel producernek, a showműsorok rendezőjének pedig a dekadencia és kabarék világában fuldokló Marilyn Mansont kente fel. Jókora adag sötétség, legalább ennyi szexualitás, és még az ingerküszöböt éppen át nem verő vadság pumpálja belülről az IAMX monoton zenéjét. Látványos volt, minden érzéket átjáró, és a rendületlenül masírozó ütemek ellenére sem egyhangú: ez nem egy indusztriális káosz, nem az anarchia fogyaszthatóvá csomagolt cukorka porcíója, nem értelmetlen és öncélú zajhalmaz, hanem rendesen és kereken megírt dalok, kiváló dallamokkal és a húson át a csontba harapó refrénekkel.

Egyértelmű volt, hogy a tavalyi Metanoia albumra lesz majd felhúzva a koncert váza, és így is lett: a No Maker Made Me, a Happiness vagy a North Star méltóságteljesen, mégis kíméletlenül gyalogolt végig rajtunk. Hogy egy kis kénes, füstös lélegzethez jussunk, jött az álmatlanság himnusza, az Insomnia, a „talán a szex majd segít a felejtésben” és a „miért maradsz egy ilyen neurotikus bolonddal, mint én?” sorokkal. Vidám. Szavakkal nehezen visszaadható lelkesedés hajtotta mind a négy zenészt, de különösen a rövidebb hajú billentyűs lány élt nagyon: locsolta magára a vizet, egy kicsit enyelgett a társaival, és idővel a fürtjei is elveszítették konszolidált jellegüket.

Corner szinte egyáltalán nem szólt hozzánk, leszámítva a hálálkodásokat és a „fucking”-okat – hagyta, hogy a dalai beszéljenek helyette. És azok üvöltöttek, bele az eltorzult arcunkba: az Aphrodisiac maga volt a szexuális túlfűtöttség, a Your Joy Is My Low pedig a kiábrándultak zászlajára kívánkozó jelszó. Nem a győztes van egyedül, hanem a vesztes. Mi azonban nyertesek voltunk, mert két ráadásblokk is jutott nekünk: az első végére odakarmolt, fájdalom-hegyeket apró kavicsokra bontó I am Terrified után csak nem akart szűnni a taps és az ováció, így a tollas fejű és csapata még búcsúzóul kegyelemben részesített minket (Mercy).

Félelmetesen jó koncert volt, végtelenül profin és szórakoztatón, egyszerre ridegen és felemésztően, izzón és elhidegülten. Akár az a szex, aminek nincs más célja, mint a felejtés. Amiben csak automatikus az élvezet. És ami csak egy parancsot hajtogat, és csak egy parancsot présel be újra és újra az elmébe. A parancs neve: TÖRLÉS.

Fotók: Demjén Zoltán