Adott két Szovjetunióból indult író, ám sok közös a nyelven túl még sincs bennük. Szvetlana Alekszijevics és Jevgenyij Vodolazkin egy-egy könyvét olvastuk el, melyek az Európa Könyvkiadó gondozásában jelentek meg.

Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink

Szvetlana Alekszijevics Elhordott múltjaink című könyvéről nem az jut elsőként az eszünkbe, hogy szépirodalom lenne. A tavaly irodalmi Nobel-díjjal is kitüntetett fehérorosz újságírónő jószerivel átlagemberek monológjait írta meg arról, hogyan élték meg a gorbacsovi váltást, a Szovjetunió szétesését, Jelcin és Putyin idejét – vagyis azt, hogy a szocializmus építésének furcsa termékeként létrejött „homo sovieticus” hogyan próbált boldogulni az után, hogy a rendszer legstabilabb alapját adó illúzió a szovjet köztársaságok szövetségével együtt örökre széthullott.

Szépirodalomnak azért nehéz nevezni, mert a csapongó szövegeket olvasva néha pont olyan érzésünk van, mintha találomra szólítottunk volna meg valakit az utcán, valaki olyat, aki a hetvenes-nyolcvanas évek túlélési technikáit igyekezett a kilencvenes évekbe átmenteni. Valaki olyat, aki még mindig úgy tartja: addig jó, míg Kádár él.

Az Elhordott múltjaink egy ötrészes sorozat egy darabja, de egyszerre így is nagy falatnak tűnt. Nem mintha nem lenne jó, csak egyszerűen túl sok volt, ahogy néha egymást, néha csak magukat erősítve sulykolják Alekszijevics emberei az agyunkba, hogy a saját múltunkon egyáltalán nem könnyű átlépni. Pláne, ha az, ami az egyszeriben átkossá vált rendszert követte, sokkal több jót nem tartogatott a számukra.

Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz

Bizánci krónikák orosz fordításaiból írta kandidátusi értekezését a Laurosz szerzője, a kijevi születésű Jevgenyij Vodolazkin. Aztán szép lassan a történettudománytól az esszék, majd a szépirodalom felé váltott. És csak azt mondhatjuk: nagyon jól tette.

Az író számára a nagy áttörést meghozó, Oroszországban 2013-ban kiadott Laurosz ugyanis éppen az a történelmi regény – vagy a szerző definíciója szerint nem történelmi regény –, amire az embernek így a 21. századi nagy útkeresésében szüksége van. A XV. századi Oroszországban élő szent aszkéta, gyógyító és zarándok Arszenyij történetével ugyanis úgy képes tökéletes képet adni az író a középkori szellemről, hogy közben a modern világ emberéről, sőt, őhozzá is szól.

A hitek és hiedelmek között bolyongó, fiatalkori bűnét levetni soha nem képes szent persze nem közülünk való, de éppúgy kilógott a regényben leírt társadalomból is. Az általa képviselt értékrend mégis éppen annyira örök, mint azok az erkölcsi normák és minták, amelyeket minden vallás és minden filozófiai irányzat magáénak tart – csak esendő híveik legtöbbje soha nem képes, soha nem is hajlandó eljutni arra a szintre. (És igazából még annak sincs jelentősége, hogy valaki istenhívő vagy ateista.)

Vodolazkin költői prózájának magával ragadó ereje ugyanúgy fogva tartja olvasóját, ahogy Arszenyijt fiatalkori szerelme, aki miatt egész életét vezekléssel tölti. A Laurosz sokáig kísérti olvasóját, akárcsak a címlapképül is választott farkas a könyv hősét: "óvva az ártó szellemektől és a pusztító erőktől, megmagyarázhatatlan erővel vértezve fel".