Egy egész generációt testesítesz meg. A magad céltalanságával, ami mögött annyi tudatosság van. Legalábbis te így képzeled. Közben meg fogalmad sincs, honnan hova tartasz. Csak úgy vagy. Mechanikusan. Rutinból. Megszokásból. Üresen. Kereken tíz dalon keresztül.

Vannak jobb napjaid. Kár is lenne tagadni. De ha párba állítod őket, kevesebb van belőlük. Azokból a pillanatokból, amikor a nap végén eloltod a villanyt, és hálás vagy a napodért. Az újabb napodért. Amikor nem történt semmi különös, csak úgy jó lenni, létezni. Amikor el tudsz feledkezni a külvilágról. Azt mondják, kell a tájékozottság. Felrobbantották, ellopták, megölték, megmérgezték, kisemmizték, eltűnt, megverték. Jó hírűnket visszük a világba (Utolsó adás). Köszi. Nem kell a külvilág. Igaz, az se nagyon, ami bennem van. Mert oda „beengedtem egy állatot, amit megfékezni nem tudok”. Látod, Gabi, ez vagy te. Szeretnéd a gyerekkorod ártatlanságát visszahozni, amikor a vurstliban boldogan körhintáztál a pónin, de a biztonsági őr acsarkodásából már akkor leszűrted a felnőttkor keserűségét (Majom majom).

És most itt vagy, Gabi, 30 környékén, a legrosszabbkor. Amikor a rokonok gúnyosan mosolyognak rajtad, és a legkedvesebb megjegyzésük az, hogy ketyeg a biológiai órád. Hogy ők már a te korodban. Férj meg gyerek. Neked meg az jelenti a túlélést, hogy a házfalaknál is szürkébb hétköznapok után hétvégén kiengeded a gőzt (Gabi). Mindig ugyanaz a diszkó, mindig ugyanaz a zene, mindig ugyanazok az arcok. Mindig minden ugyanaz. Mindig van egy Részeg király, aki hazavisz. Téged, a részeg királynőt. Nem kell fogadkozni, még nagyon búcsúzni sem. Csak sírni utána, hogy amúgy te szeretnél egy normális párkapcsolatot. Csak hát itt egy normális pasi sincs. Nincs. Itt egy normális ember sincs. Magyarország, 2015.

Pedig tudod te mélyen, hogy Mi lenne jó. Elhagyni a lélekölő munkád, amiből alig jössz ki, elhagyni ezeket a hétvégéket, és olyan életet élni, ami normális. Amit jó szidni a delírium közepén. Hogy olyan kispolgári. Közben meg tényleg azt szeretnéd, hogy „minden este széles mosollyal öleljen majd át a család”, és ne mikrózni kelljen a gyorsfagyasztott kaját. Egyedül (Tudom milyen). Igazából mindig egyedül vagy, mindent egyedül csinálsz. Ha megnézed közelebbről, jó megvilágításban (Gyújtsd fel!), akkor tudod, hogy ez a szitu. Lehet, hogy igazuk van azoknak, akik szerint csak a romokon épülhet valami új, valami szép. Valami kölcsön, valami kék. Miközben az élet meg Túl kemény. Neked is, a dobozokból nappalit rakosgató hajléktalannak is, meg a Londonban mosogató több ezer kortársadnak is. Még a hétvégén az ágyban melléd zuhanó szerencsétlennek is, mert annak meg a farka túl puha. Na ja, az alkohol csak egy bizonyos pontig mozdítja előre a dolgokat. Onnan már roncsol.

A számolatlan magányos estéden nézed a Holdat, hátha vigasztal. Vigasztal is. Azt súgja: nem kell ennek így lennie. Mert jön egy másik nap, egy másik hét, egy másik hónap. És „jönnek végtelen nyarak”, amikor a múlt már nem lesz teher. Kibékülsz vele, magaddal, meg az apró sikereiddel. Azok kovácsolják a lovagi páncélod. A páncélod, ami mégsem nyomja a szíved. Elindulsz. Sőt, valósággal szállsz. De nem úgy, mint a hétvégéken. Most magadnál vagy. Hátrahagyod a törmeléket (Repülni roncsokat). Ne hidd, hogy könnyű. Csomószor vissza fogsz esni. Feladod. Szomorú leszel. Néha mindenki szomorú, néha mindenki magányos. De azért mégis könnyebb lesz. Egyre többször mondod majd: most jó.

Hát ilyen a Vad Fruttik új albuma. Végigrohan veled, megnézi a lelked, figyelmesen hallgatja a dobbanásait, látja, ahogy egy kicsit vérzik, de a legjobbkor mindig kicsit meg is ragasztja. Nem túlzás, hogy generációs himnuszokat írt rá a várpalotai/veszprémi ötös. És megint nincs Sárga zsiguli, Izabella, Limonádé. De ez áll jól nekik, ettől az a Vad Fruttik, ami. A Tudom milyen egyetlen hibája – ha ez annak nevezhető – az, hogy rövid. De tudjuk, hogy ez csak reflektálás a(z) (el)futó életünkre. Ez a lemez kézenfog és elszalad veled. Likó Marcell szövegeire meg nincsen szó. Tényleg mintha a botorkáló, helyét kereső, már nem is annyira ifjú magyar ifjúság lelkéből rángatná ki a szavakat, az érzéseket. Mert tudja, milyen. És a Vad Fruttik tudja, milyen egy jó lemez. Ilyen.

December 27-én, 28-án és 29-én az Akvárium Klubban élőben is megtudhatjuk, hogy milyen.

Koncertfotók: Demjén Zoltán