Botladozva vágtat a popipari paripa a pesti macskakövön, a nyomában felhergelt adóellenőrök. A lovas a Jazz utca 10. szám előtt váratlanul lepattan a nyeregből, és szövegével lazán visszaveri a hivatali szervek rohamát. Mintha megvoodoozná őket. De nem csak őket, hanem az egész várost. Lombos el Marci szövegíró – ex-Warpigs énekes és Gyurrrika papagáj személyesen – a Juhász Attila Jazz Quartettel közösen alkotta meg a Voodoopest lemezt, amelyen smooth jazz alapokba szurkálnak humoros és tartalmas szó-tűket. Marcival, azaz a popipari paci megülőjével beszélgettünk élhetőbb Budapestről, nyomdafestéknek ellenálló emlékekről, a leírt sorok hatalmáról és arról, hogy a zene jót akar.

A jazzt még mindig elég sanda pillantások kísérik itthon, valahogy el lett könyvelve a garbós, szék karfájára könyöklős, „hoppá, ott egy fél hanggal mellényúlt” réteg zenéjeként. Mennyire akarsz változtatni ezen a szemléleten a Voodoopest lemezzel?

- Nincs bennem kényszer, hogy megváltoztassak bármit is. Csinálom, amiben hiszek, és úgy, hogy örömmel töltsön el. Jackie (Juhász Attila) szokta mondani, hogy sokan azt gondolják a jazzről, hogy egy csúnya, zöld szemű szörnyeteg. Szerintem izgalmas műfaj, amiben az ember megmutathatja magát, és én úgy érzem, hogy ezen a lemezen mindenki azzal az énjével szól a hallgatósághoz, ami szerethető, érthető, befogadható.

Sokan próbálnak valóban humoros szövegeket írni, és neked ez sikerült is. Hány összegyűrt papírgalacsin és félredobott ötlet árán születtek meg az album sorai?

- Hú, voltak eldobált/kitörölt soraim… talán a legjobb példa erre a Popipari paripa. Az első verziójával készen voltam a dal megírása után nem sokkal, de úgy éreztem, hogy bántanék vele pályatársakat, zenészbarátokat, és arra is rájöttem, hogy a zenepiaci helyzet sokkal bonyolultabb annál, mint amit viszontlátok benne. A fájlt kitöröltem, aztán nekiültem, agyaltam és írtam egy teljesen új szöveget hozzá. A Jézus él! viszont 8 év után nyerte el végső formáját.

A Popipari paripa azoknak a zenészeknek állít görbe tükröt, akik folyton arra panaszkodnak, hogy nem lehet megélni a zenélésből, de azért mégis csinálják?

- Inkább a piac egészének állít görbe tükröt, és így vagy úgy, ennek én is része vagyok.

Már az albumcím is árulkodó, de valahogy az egész anyagot áthatja Budapest légköre. Ennyire erős inspirációt jelent neked a főváros?

- Nagyon. Szerintem Budapest olyan, mint az amerikaiaknak New York, ahogy Hank Moody beszél a Californicationben róla. Azt mondja, ott lehet igazán élni, izgalmas dolgokat alkotni; van pezsgés, sokféleség és egy csomó tehetséges ember. Szerintem itt valóban elő kell vennie az embernek a túlélőcsomagját… emlékszem, milyen nehezen indult a pályám. Sokszor éheztem, teafűből csináltunk az akkori szerzőtársammal cigarettát magunknak, mert venni nem tudtunk, és ahhoz, hogy kifizessem a rezsimet, kertészkedtem és bútort pakoltam. Mégis inkább ezt választottam, minthogy “rendes munkám” legyen. Ma is rácsodálkozom, hogy milyen küzdeni- és tenniakarás volt bennem. Ha otthon maradok vidéken, egy művelődési házban ülök, és bridzs klubot, meg korongozó-szakkört szervezek, ami tök oké, csak ennél sokkal többet vártam magamtól és az élettől.

„Hiszem, hogy Budapestet még boldognak láthatom” – szól a címadó dal egyik kulcsmondata. Mi kellene ahhoz, hogy elérjük ezt az állapotot?

- Megfogtál. Nem mondom, hogy csillagos ötös vagyok környezettudatosságból, bár arra figyelek, hogy mentálisan ne szemeteljek. Olykor, ha a forgalomban autózok - egyébként jobb időben motorra ülök -, lehetőség szerint magam elé engedem azt, aki siet; és esküszöm, hogy mindig magamra szólok, ha eleresztek egy cifrább összetett-bővített mondatot a pofátlanul közlekedőkre. Szerintem mindenkinek egy kicsit kellene jobban figyelnie a környezetére, és hiszem, hogy változna a világ. Igen. Azt gondolom, hogy ha a lakosság napról napra tenne valamit, ami több, mint amit a saját érdeke megkíván, egy élhetőbb Budapesten élnénk.

Kint a körúton esik az eső, miközben te letelepedsz az állólámpa mellé egy pohár borral, öledben a macskával, mialatt szól a Voodoopest. Nekem ilyen, de vajon neked milyen az ideális körülmény a lemez meghallgatásához?

- Bevallom őszintén, én gyakran hallgatom az anyagot. Autóban, otthon borral, előfordul, hogy házibulin is a játszási listába kerül, sőt arra is volt példa, hogy egy party-n az egyik dalt elővette a DJ és lenyomta. De van még egy szitu: élőben. Úgy, hogy 8 ember áll a színpadon. Ez a banda tud valamit, ami miatt élőben is izgalmas.

A Jazz utca 10. című szám felfogható a hitvallásod sűrített lényegeként?

- Igen. Sok dolog elhangzik abban a dalban, amit fontosnak tartok. A multikultit, a tágabb értelemben vett társas viszonyt, a tehetséget, a munkát, azt, hogy a zene jót akar… és hát a tündéreimet, akikkel lakom. Van egy csodás feleségem és három eleven, és jó fej kislányom.

Mesélj egy kicsit a klipes Lombos úr (Áfatartozás) hátteréről! Ez egy olyan élmény lehet, aminek már a gondolatától is lever mindenkit a víz, mégis keveseket ihlet meg annyira, hogy poénra és dalra vegyék.

- Szeretem a szavakat használni, és örömmel tölt el, hogy bármelyikben zenét találok. Az “áfatartozás” például egy ilyen szó. Ha lecsupaszítod, nem figyelsz a jelentésére, és csak a hangzóival foglalkozol, érzed, hogy énekelhető. Egyébként, ha nem is áfával, de járulékkal volt elmaradásom a kétezres évek elején. Tudatlanságomból adódóan felhalmoztam egy nagyobb tartozást, amit fél éven keresztül csengettem ki. Egyébként tök jó tapasztalataim voltak az adóhatósággal.

A különleges albumhoz különleges koncert dukál, és ennek szellemében lemezkóstoló estet tartottál.

- Van egy kedves barátom. Egy dramaturg Hölgy, Garai Juditnak hívják. Bámulatos darabokkal dolgozik. Vele sokat beszélgettünk, és úgy gondoltuk, hogy az anyag mögé lehet állítani egy csomó történetet, és hát magát az embert. Alakokat, akik nem zenészként, hanem önmaguk valójában vannak jelen. Ülünk a közönség előtt, Juci egy rakás sztorit kiszed belőlünk, jó pikánsakat is, hogy a hallgató közelebb kerüljön a dalokhoz, a lemezhez és hozzánk. Közben kiváló minőségben hallgatunk zenét, vendégeket szólaltatunk meg, és a végén lenyomunk néhány nótát, amit és ahogy máshol nem hallhat a közönség.

A 90-es évek végén a Warpigs tagja voltál, akik leginkább a Szandál és a Monte Carlo c. slágerek által váltak ismertté, meg azzal is, hogy szinte nem volt olyan külföldi előadó, akik előtt ne ők léptek volna fel. Milyen emlékeket őrzöl erről az időszakról?

- Van mindenféle, egy azonban biztos: igazi, kőkemény rock’n roll volt az első pillanattól az utolsóig. A Tankcsapda előzenekaraként végigcsináltunk egy őszi-téli turnét. Minden héten játszottunk kétszer-háromszor, nagy színpadokon álltunk, meg minden, ami ezzel jár. Érdekes, ahogy gondolkodom az emlékeket keresve, kajánul vigyorgok magamban, és rengeteg olyan jelenet jut eszembe, amiről biztosan tudom, hogy nem szeretné a nyomdafesték. Csak érdekességként mondom: amikor a Warpigs énekese voltam, egy másik - gyermekeknek szóló - formációban hatalmas jelmezben Gyurrrika papagájként álltam ki a közönség elé. Kicsit jobban is kerestem. Azért az nem kérdés, hogy melyiket élveztem jobban.

Lombos El Marci és a Juhász Attila Quartet március 25-én az Orfeumban újabb kóstolót adnak a Voodoopest lemezből.