Django Reinhardt szellemét idézték meg kedd este a Művészetek Palotájában. A kísérlet nem sikerült tökéletesen, de azért többször közel kerültünk a harmincas évek legendás gitárosának világához.

Hunyd be a szemed, tegyél fel egy Django Reinhardt-albumot (minél karcosabb, annál jobb)! Netán kapard elő Woody Allen filmjét, A világ második legjobb gitárosát! Ez a szegény ember két biztos módszere arra, hogy visszarepüljön a harmincas évekbe, amikor a legendás dzsesszgitáros, Django Reinhardt megőrjítette közönségét sajátos játékával – és persze a hegedűsével, Stéphane Grapellivel. Biztos módszerek ezek, mert a feszes ritmus vagy Sean Penn remek játéka is ugyanúgy felidézik a két háború közötti bohéméletét, a kocsmák füstjét vagy a művészlelkek nyomorúságát.

Hogy ez a világ rengeteg embert vonz, nem kérdés: ez magyarázza azt a sikert is, amely a Swing a la Django magyar zenekar turnéját követi, és ezt élhette át az is, aki kedd este, a Művészetek Palotájában szembesült azzal, teltházas előadásra érkezett. A csapat nem bízott semmit a véletlenre: olyan zenészek szegődtek melléjük, mint Szirtes Edina Mókus, Micheller Myrtill, Hajós András, a Budafoki Dohnányi Zenekar, énekesük, Pálmai Panna vagy a francia Tcha Badjo. És mindenki hozzá is adott valamit ehhez az univerzumhoz: Mókus azt az önfeledt zenei bolondozást, amely híressé tette, Micheller Myrtill a franciás sanzonok világát, Pálmai Panna a popzenék hangulatát, a Dohnányi Zenekar, illetve fúvósai azt a telt hangzást, amelyet minden nívós zene megérdemel.

Django szelleme azonban mégsem akart kibújni a palackból. Lehet, hogy az előadás merevsége – a szép sorban felkonferált produkciók sora – miatt, vagy azért, mert a legjobb akusztikájú magyarországi koncertteremben valahogy mégsem szólt tökéletesen minden dal. Általában csak egy apróság kellett volna a tökélyhez: hogy a fináléban fellépő Pankastic előadása ne fulladjon egy unalmas Petőfi rádiós szettbe, hogy a Swing a la Django hangszerei tisztábban szólaljanak meg, hogy a nagyzenekari megszólalás ne pont a lendületét vegye el ennek a zenének.

Ne legyünk persze igazságtalanok: két olyan pillanat is volt a fesztiválon, amikor már tényleg csak amiatt voltunk csalódottak, hogy amit látunk, nem egy kis klubban élvezhetjük, karnyújtásra a zenészektől. Az egyik a Tcha Badjo rövid fellépése volt. A négy zenész tényleg a vérében érzi Django zenéjének lüktetését, kár hogy mindössze három dal erejéig élvezhettük ezt. A másik pedig Hajós András szereplése: önironikus monológjából többet tudtunk meg a legendás cigány gitárosról, mint az esti többi részében, az ő vendége, a tavalyi A dalból megismert fiatal énekesnő, Takács Noémi pedig sokkal jobban belesimult ebbe a világba, mint az est többi dívája.

De legalább biztos múltidéző praktikáink sora kiegészült kedd este: szívesen nézzük meg a jövőben a Swing a la Djangót egy klubban.