Gasztrokomédia formájában tálalta elénk egy profi újrakezdésének történetét Jon Favreau. A séf után komoly hiányérzetünk van, és nem csak amiatt, hogy nem mutattak elég ételt a két óra alatt.

Mi különbözteti meg a gasztrosznobot az ínyenctől? Előbbi azért szereti az ételt, mert menő, utóbbi, pedig tudja, mitől lesz egy étel menő. Arról a kifliről például, amelyet épp rágcsálok, elég nagy magabiztossággal tudom megállapítani, hogy jól sikerült darab. De ha nem lenne bennem is némi gasztrosznobéria, nyilván sose teszem be a lábam abba a boltba, ahol ilyen remek kifliket vásárolhatok horroráron. Ennyi konyhafilozófia legyen elég, annyira közhelyes vagyok, hogy már magamnak is fáj. De sajnos, ma ez van műsoron, mert a témánk még ennél is közhelyesebb: A séf című film.

Ahol van ugye egy tehetséges, sikeres, ámde a megújulásban és az emberekhez való viszonyában is komoly kihívásokkal küzdő séf (Jon Favreau), akit összehoz a balsorsa egy pikírt és még nála is sikeresebb gasztrosznob bloggerrel (Oliver Platt). És a lesújtó vélemény után reménytelen harcba kezd renoméja visszaszerzése érdekében. De aztán rá kell, hogy jöjjön, ennél fontosabb dolgok is vannak az életében: a fia, a barátai (például John Leguizamo), akikre mindig számíthat. Így aztán kipucol egy lakókocsit és az ott készülő kubai szendvicsével bejárja fél Amerikát. És a végén még az is jóra fordul, amit nem is szeretnénk. Zsebkendőket elő, stáblista, jobbra el.

Lehetne persze kifinomultabban is írni a filmről, ám egyszerűen dühösek vagyunk. Mert ebben tényleg ott volt a lehetőség, hogy jó kis szívmelengető komédia legyen egy csúcsra ért, majd onnan az elkényelmesedés miatt a mélybe zuhant profi újrakezdéséről. Csak épp egy fordulatosabb sztori, egy pörgősebb forgatókönyv kellett volna, vagy bátorság egy kicsit jobban kiélezni a drámai konfliktusokat. Meg ugye az sem ártott volna, ha a bemutatottnál sokkal-sokkal több ételt látunk (mert azt azért el kell ismerni: amit a konyhaasztalon és az újrakezdésnek teret adó lakókocsi-büfé pultján látunk, több mint ínycsiklandó látvány). Ha már egyszer egy olyan filmet tálalnak elénk, amellyel a világot (a macskákon kívül) uraló gasztroőrületet akarják meglovagolni.

És ez mégiscsak egy független film lenne, még ha láthatóan jutott is pénz olyan sztárokra is, mint Dustin Hoffman vagy Scarlett Johansson. Ha más nem, ez megadhatta volna a független filmek világában és a hollywoodi élvonalban ugyanolyan otthonosan mozgó Favreau számára a lehetőséget, hogy elengedje magát, és készítsen egy vagány kis filmet. De aztán valahogy a dolog elakadt. Vagy, ha mi is igazán divatosak akarunk lenni: az egész olyan, mint amikor valaki lefotózza a menzán a paradicsomlevest, rátesz pár szűrőt és foodpornként fárasztja vele ismerőseit az Instagramon.