Minimália Dánia miniállama. Monotónia meg a fővárosa. De ez egyáltalán nem rossz hely! Mert pár hangra alapozva felhúzható egy olyan díszes, mesebeli kastély, amelyet Andersen és egy valamire való dán királyfi is elfogadna. Esetünkben ez a királyfi Trentemoller, aki az Akváriumban lépett fel október első estéjén.

Trentemoller, First Hate – Budapest, Akvárium Klub – 2014. október 1.

A légkondicionálóval sarkvidéki hőmérsékletet teremtő Akvárium NagyHalljában a First Hate duójának adatott meg az a nemes feladat, hogy kicsit felmelegítse a teremlakókat. Nevük alapján azt vártam, hogy valami elvetemült indusztriál horda fogja ránk fröccsenteni a vasba és fémbe burkolt rideg gépzenéjét – ehelyett jött két olyan srác, akikről az sütött, hogy legfeljebb akkor mozdulnak ki otthonról, ha meg kell újítaniuk a könyvtárbérletüket, vagy ha új kiegészítés érkezik a World of Warcrafthoz.

Egyikük a szintijét nyomkodta nem nagy meggyőződéssel, a másik meg kétségbeesetten kapaszkodott a mikrofonállványba, és orgánuma alapján félénk kísérletet tett arra, hogy mindenkivel elhitesse: kívülről fújja a Depeche Mode korai munkásságát, sőt, még a Bonanza Banzai dalaiból is tud idézni. Ölelnivalóan aranyosak és dilettánsak voltak, talán Trentemoller unokatesói lehetnek, másképp ugyanis el nem tudom képzelni, hogyan keveredtek be erre a turnéra. De hát az Erasure meg a Hurts is elkezdte valahogy…

A strandról is Európa-bajnoki címet nyerő fociválogatott, Brigitte Nielsen hosszú combjai és dús keblei, Lars Ulrich a Metallica dobja mögött, Andersen meséi és a vajas keksz: leginkább ők ugranak be Dániáról. Trentemoller azonban most sokat tett azért, hogy tágítsa a horizontunkat. Böcsületesen megtelt a NagyHall, és a kezdésnek kiválasztott Still on Fire nagyon kecses ívre állította az egész bulit.

A színpadkép önmagában sem volt konzervatív, hiszen a három fiú két lánnyal osztozott a helyszínen, plusz néha még egy technikus kinézetű figura is beugrott basszusozni, és ilyenkor majdhogynem ő volt a leglelkesebb a felsorakozók közül. A sejtelmes, leginkább hátulról világító fények egy csíkos háttérvászonnal léteztek szimbiózisban, meg azokkal a fellógatott valamikkel, amik az IKEA-ban kapható zokni- és szennyestartókra emlékeztettek (éljen az északi összetartás!).

Helyenként hárman is gitárt akasztottak a nyakukba, amivel néha csak állatkerti elefántok módjára ringatództak a muzsika hullámaira, egyetlen hang megpengetése nélkül, hiszen az elektronikáé volt a főszerep – illetve a billentyűi, kütyüi és egyéb járulékos eszközei mögött középen letelepedő Trentemolleré. Emberünk kalapjával, kikandikáló tincsével és jókora nyakláncával leginkább úgy festett, akár egy karibi térségbe tévedt misszionárius, aki épp nem tudja, hogy térítsen vagy lazuljon. Az Akváriumban a kettő megfért egymás mellett, és a térítés leginkább abban valósult meg, hogy az elektro műfaj újra igazolást nyert. Magyarán: ez a stílus jóval több annál, mintsem, hogy egy DJ kiáll a pulpitusra egy laptoppal, aztán csak tapsoltat. Lehet ezt úgy is játszani, hogy (majdnem) minden élőben szól.

Méghozzá olyan formában, ahogy egy kamasz csoport beszabadul a Hangfoglalásra, vagy ahogy nyílt napot tartanak a zeneiskolában: mindenki kapott hozzáférést minden hangszerhez. Így rivaldafényben fürdőzött a tamburin, a rumbatök, a Miss You környékén a xilofon, de még a vartyogó békás ütőhangszerek is. És persze a potik kihagyhatatlan tekergetése, amiből nemcsak a koncert névadója, hanem gitárosa és az egyik lány is kivette a részét. A fehér blúzba bújt másik hölgy pedig felelős volt még azért is, hogy a lemezeken szereplő énektémákat élőben hozza, vagyis tényleg alaposan körbejárták a színpadot a hangszerek labirintusában.

Az meg nem véletlen, hogy Trentemoller egyik legnagyobb hatásaként tartja számon a The Cure-t, ahogy az sem, hogy korábban a Depeche Mode előtt vendégeskedtek, mivel ezen csapatok ujjlenyomata UV-lámpa nélkül is látszott dán látogatónkon. A gitártémák mind hangzásban, mind szerkezetükben annyi Cure-feelinget hordoztak (pl. Trails), hogy abba Robert Smith is belesápadt volna, miközben magában a jogvédő irodának címzett levelet fogalmazza. A Still on Fire-re meg szinte rá lehet énekelni a Master and Servantot; de a cowboy kalapok miatt a Personal Jesus klipjébe is odaképzelhettük a társaságot.

A jó hangzású buli atmoszférája egyre bátrabban lépdelt a plafon felé, így a végén a Never Stop Running, a Gravity, de főképp a Silver Surfer, Ghost Rider Go!!! végképp hamisítatlan party érzést sugárzott. Ekkor már Trentemoller is ugrált, mint egy bakkecske, és bár egy szót sem szólt hozzánk, biztosra veszem, hogy otthon, Dániában majd sokat mesél arról, hogy mekkora élményt jelentett neki ez a budapesti koncert. Ahogy nekünk is.

Fotók: Horváth Kata