Az Így neveld a sárkányodat 2. (6) elődjéhez hasonlóan úgy csinál újra lelkes nyolcévest a felnőtt nézőkből, hogy közben a valódi a nyolcéveseket is ugyanúgy szórakoztatja. Olyan tökéletes családi film, amin a gyerekek miatt bekényszerülő szülők biztosan nem fognak elszenderedni.

Négy évvel ezelőtt az Így neveld a sárkányodat igazi friss fuvallatként érkezett az animációs filmek birodalmába mind történetét, mind megvalósítását, mind célközönségét tekintve. A szerelmi szállal nagyon kevéssé foglalkozó, egy kamaszfiú útkeresése köré épülő, majd a tőlünk különböző emberek/sárkányok elfogadásának tanulságában csúcsosodó film érzékenyen, őszintén és szellemes humorral nyúlt a témájához. E film repülésjelenetei voltak amik igazán megmutatták, hogy az akkoriban éppen szárnyra kapó 3D-őrületnek bizonyos alkotásokban tényleg van értelme, miközben ugyanolyan szinten képes volt lekötni, elgondolkoztatni és megnevettetni gyereket és felnőttet. Nem csoda hát, hogy érkezett második rész, ahogy az sem, hogy a film elég nagy várakozásokkal szembesült. És, ahogy az általában lenni szokott, a második az első rész katartikus élményét felülmúlni nem tudta, de simán beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Az pedig teljesen biztos, hogy egyszer nem elég megnézni, annyi minden zajlik egyszerre a vásznon így, a rengeteg sárkánylovassal teli égbolton.

Az eltelt évek ugyanis nemcsak a suta Hablatyot változtatták talpraesett fiatal felnőtté, de otthona, Hibbant-sziget összes lakója elkötelezett sárkánytartóvá vált. Szigetüket teljesen sárkány-kompatibilissé formálták, a főnök "másodállásban" nyergeket készít, mert a helyi vikingek vadászat helyett sárkánylovas-versennyel szórakoznak, és úgy általában mindenki sokkal boldogabb, mint a vérgőzös ellenségeskedés idejében. Hablaty persze ettől még nem lett kevésbé izgága. Amíg a többiek megelégszenek az otthon melegével, addig ő hűséges barátja, Fogatlan hátán egyre messzebb merészkedik, feltérképezve az eddig ismeretlen földrészeket. Egy ilyen út során azonban sárkányvadászokkal találkoznak, akikről kiderül, hogy egy félelmetes haramia, Drákó Vérdung sárkányhadseregéhez gyűjtik az állatokat. Az, hogy Vérdung kik ellen szándékszik háborút vívni rejtély, csak annyi biztos, hogy még Hablaty apja, a rettenthetelen Pléhpofa is meghátrál neve hallatára. Hablaty viszont rendíthetetlenül hisz a békés megoldásokban, így egyedül indul a hadúr tábora felé. Ám útközben olyasvalakibe botlik, akire egyáltalán nem számított...

Aki ezután a film után azt állítja, hogy nem akarna azon nyomban sárkányhátra pattanni, az hazudik. A látványvilág és a gyakran zabolázatlan és sűrű képek olyan hangulattal rendelkeznek, hogy minden, kaland iránt csak egy kissé is fogékony néző képzeletbeli karddal suhintgató, játék-sárkánylovasként áll fel a székekből. A film egyik erőssége az, hogy kihasználta azt, amit elődje egyértlemű okok miatt nem tudott, vagyis a békés sárkány-ember interakciók természetes voltával és főszereplő Fogatlan melletti rengeteg sárkány behozatalával egy élettel teli, egyfolytában mozgalmas világot teremtett a fő cselekmény köré. Nem egy jelenetben kapkodjuk a szemünket az elő- és a háttér között, ahogy megpróbálunk egyszerre figyelni a fontos dialógusra és a hátrébb egymással játszó übercuki sárkányokra. Általában nem zavaró és nem viszi el túlzottan a figyelmet, hanem tényleg a világ hitelességét erősíti, de azért mégiscsak némi iányérzettel távozunk, mert nem tudtuk végigkövetni mi lett a Fogatlan és Astrid sárkánya között lezajló botdobálás végeredménye. De nem hiszem, hogy bárki sajnálná, ha ezt a filmet többször kell végigülnie ahhoz, hogy minden történést lekövethessen. Az első film másik erősségét, a drámai jelenetek kendőzetlen őszinteségét továbbhozták ebbe a részbe is, olyannyira, hogy nem egy ponton görbül lefelé az ember szája és kezd egy-egy kósza könnycsepp nagyon közel kerülni a szempillánkhoz.

Karakterei továbbra is remekül eltaláltak és átérezhetőek. A húszéves Hablaty mostani, érettebb, de a végétől még messze lévő útkeresése tökéletesen illik a korosztálya valódi problémáihoz, ahogy az apjával való, nem minden harctól mentes viszonya is. Hozzá és a régiekhez képest az újonnan behozott karakterek igazából szükségszerűen egysíkúbbak, de a céljukat hiba nélkül elérik. Fogatlan pedig továbbra is az egyik legcukibb, legsokszínűbb és legjobban kidolgozott állat-karakter, akit valaha filmvászonra rajzoltak. Ami mégis kissé hátrébb sorolja elődjétől, az a folytatásokra jellemző sokat akarás eredménye. Párhuzamosan és egymás után is több, egymagában is elég intenzív történetszálat kapunk, így nemcsak hogy egy ponton nagyon megdöccen a film, de a teljes feszültség kibontására és megélésére sem marad idő. Simán lett volna benne akár két filmre való anyag is, ám így összesűrítve érezhető az egyenetlen ritmus és némi kapkodás. A legmélyebb drámai mélypontnál (és most nem akarok semmilyen poént lelőni) például kissé tanácstalanul meredtem az órámra, elképzelni sem tudván, hogy ebből a kétségbeejtő helyzetből hogyan fognak a hátralévő szűk fél óra alatt kimászni. Így, akármilyen kielégítőre is sikerült a lezárás, egyértelműen összecsapott érzetet keltett, főleg a szépen felépített felvezetéssel szembeállítva. Hasonló a helyzet a fő témákkal - természetvédelem, személyes útkeresés, háború-ellenesség, megbocsátás, felnőtté válás, stb. - amikből jóval több van, mint amennyit egyetlen film elbír.

De minden "folytatás-betegsége" ellenére az Így neveld a sárkányodat 2. méltó utódja az első filmnek, és önmagában véve is egy roppant izgalmas, okos és szórakoztató film, amit nagyon sok élőszereplős pályatársa nem mondhat el magáról.