A brit elektro színtér "rejtőzködő" csapata maga a saját farkába harapó kígyó. Két gigaslágerük a mai napig kísérti őket, és bár ez egyfelől rájuk billenti a skatulya tetejét, a koncertjeikre járók még mindig ezekre szeletelnek ádázul – ahogy azt május első estéjén is lemérhettük.

Kosheen – 2014. május 1. – Budapest, Barba Negra Track

Bárkinek is mondtam, hogy számomra a május 1-jét a Kosheen bulija emeli ünnepi fénybe, az elnéző mosolyok kíséretében mindenkitől megkaptam a „ja, az ő számuk a Hide U meg a Catch, de azóta nem hallottam róluk” sztereotípiát. Arról már tényleg nem szegény bristoliak tehetnek, hogy a világ leginkább tényleg ennyit őrzött meg munkásságukból. Amely amúgy a 2000-es évek eleje óta töretlen, és arról, hogy nemcsak múltjuk, hanem jelenük is van, egyértelműen próbálták meggyőzni fővárosunk fiait és lányait a Barba Negra Track nyitó hétvégéjén.

A Rákóczi híd budai lábához befészkelődő szórakozóhely nem sokat változott első ránézésre, mióta megszűnt Zöldnek lenni – pardon ezért a rossz szóviccért… -; viszont azért jár egy hatalmas pacsi a szolid átalakítást végzőknek, hogy a színpad előtti területet befedték. Így aztán sem nekünk, sem a zenészeknek nem kellett aggodalmaskodva lesnie a záporokra hajlamos tavaszi eget. A deszkákat már annál inkább, hiszen a Kosheen készült kitudjahanyadik magyarországi visszatérésére; élükön az Istennői státuszba libegő Sian Evans-szal, akit a körülöttem álló hölgyek a hangjáért imádtak, az urak meg… a hangjáért is.

Pedig hát a frontlány jelző erős túlzás lenne vele kapcsolatban, hiszen a nyitó Damage alatt besétáló Sian már a 40-es kilométerkövet is maga mögött hagyta; ennek ellenére egyetlen pillanatig sem tűnt az angliai kőházacskájában kötögető háztartásbelinek. Kellett is tőle az energia közvetítése és levezetése a küzdőtér alaposan megtelt soraiba, hiszen rajta kívül csupán a Duff McKagan – a Guns N’ Roses aranykorából – ikertesójának tűnő dobos, meg egy csíkos pólós, legóhajas, napszemüveges, Oasis-szökevény indie gitáros/DJ helyezkedett el velünk szemben. De Sianon nem múlt semmi: táncolt, pörgött, buzdított, konferált és énekelt – és ezeket szinte mind hibátlanul.

Azért a kezdés után pár nóta erejéig olyan volt a hangulat fent és lent, mint mikor új háziállatra teszel szert: szeretetteljesen, ám kétkedve méregettük egymást. Viszont harmadiknak máris jött a Londoni Természettudományi Múzeumban forgatott klipes Hungry, ahol rögtön táncosabbra váltottak a lábak. Ezt a megváltozott testhelyzetet sikerült a triónak aztán végig fenntartania, holott egyáltalán nem lehetett őket azzal vádolni, hogy csak a múltjukra támaszkodtak.

Szépen mazsoláztak a 2012-es Independence korongról, illetve a második és harmadik lemezükről is előkapartak pár dalocskát; bár az egyértelmű volt, hogy a debütáló Resist nótáira éhezik a nagyérdemű. Ennek megfelelően a buli utolsó 20 perce valóságos drum’n’bass party lett, ahol még Sian is megjegyezte, hogy újra 25 évesnek érzi magát. A hatalmasakat mosolygó énekesnő nem akart sem tinédzser diszkómacának, sem férfifaló végzet asszonyának látszani, és egyszerű fekete öltözéke, valamint őszinte, szívből jövő mozdulatai és konferálásai kellő hitelességgel ruházták fel.

Az Addict előtt elmondta, hogy ő mindössze egyetlen dolognak a függője, az pedig a szeretet. A Something New-t követően arról sztorizott, hogy a party-k végén általában a padlón kell keresni: egyrészt, mert ahhoz van a legközelebb, másrészt meg onnan már nincs lejjebb. Ahogy tekergett a színpadon, annak alapján simán hihető is volt, hogy nem veti meg a táncos mulatságokat még most sem. Az is belefért, hogy bevallotta: a beállásnál jött rá, hogy elfelejtette az Avalanche szövegét, így engedelmünkkel „élesben” segítségül hívja a hiányzó sorokhoz a telefonját. Az meg egyenesen tök cuki volt, mikor az Empty Skies végén annyira meghatódott az egybegyűltek lelkesedésén, hogy a szemét törölgetve le kellett ülnie egy kicsit.

Az utolsó néhány dal alatt viszont senki sem ücsörgött, mert jött a Hide U, ami egyébként baromi unalmas szám, de nincs ember, aki ne mozdulna be arra a drum’n’bass ütemre. De ekkor érkezett a (Slip Side) Suicide is némi közönségénekeltetéssel; majd a kemény techno ütemekkel verető Dependency után a ráadást a másik óriási slágerük, a Catch jelentette. Amivel persze sikeresen elérték, hogy utána egész hazaúton azt dúdoljam magamban, hogy „out of my way I’m running”. És eme buli alapján mindezt szívesen megteszem sokkal hangosabban is - legközelebb, amikor újra nálunk járnak.

Fotók: Demjén Zoltán