Április 23-én mutatták be a Rózsavölgyi Szalon legújabb produkcióját, Márai Sándor A szegények iskoláját, amelyet az író azonos címmel 1933-ban publikált esszéje alapján állított színpadra Árkosi Árpád. A gazdasági világválság idején keletkezett mű a szegénységet, mint általános létállapotot taglalja jó adag humorral és persze öniróniával, az író jellegzetes kesernyés stílusában. A katarzis azonban valahogy elmaradt.

A mű eredeti műfaját a színpadi változatot készítő Sediánszky Nóra igencsak újragondolta – ám ez sajnos nem feltétlenül bizonyult jó öletnek. A színlap interaktív tréninget ígér modern pszichológiai kísérletek felhasználásával. Máraihoz hasonlóan esetünkben ezt a műfaji meghatározást is iróniával kell kezelnünk, hiszen pszichológiai kísérleteknek nyoma sincs, minden áltudományos, felületesen okoskodó és vásári. A nézők egy – korunkban oly divatos – problémamegoldó tréningen találják magukat, amelynek célja, hogy hasznos és praktikus ismereteket sajátítsanak el a szegénység általános problémájának leküzdésére. A felvezetőből megtudjuk, hogy a „szegénységi művészeti terápiás tréning” vezetője egy mindenféle diplomát összehalmozó, eredeti szakmájából és a civilizációból kiábrándult, milliárdos műkereskedőből lett tanító, aki tibeti útja során ismerkedett meg a keleti bölcsességek legmagasabb fokával. A Bán János alakította szellemi vezető tudását most – némi díjazás ellenében – hajlandó velünk is megosztani egy gyakorlatorientált tréning keretében.

Az előadás keretét adó ötlet akár ígéretes is lehetne, de végig az volt az érzésünk, hogy a megvalósítás során valami félresiklott. Hiába a sok-sok poén, ironikus párhuzam Márai szövege és korunk áltudományos, pszichológiai maszlagos világa között, az előadás felületes marad, és az élet „nagy igazságainak” szatirikus ábrázolása helyett csak közhelyeket kapunk.

A történet szerint Bélát, a már említett megvilágosult tanítót két kollégája, egy sikertelen primadonna és egy mindvégig néma zenész segíti a tréning levezénylésében.  Bár minden asztalon érkezéskor találunk egy sokat sejtető borítékot „játékkártya” felirattal, a nézőkkel való interakciónak nincs nagy jelentősége. Leginkább egy stand-up comedy-hez hasonlít a darab dramaturgiája, hiszen a nézőket, vagyis a terápia résztvevőit néha megszólítják ugyan, de ezek az interakciók csak apropót adnak az előre megírt poénok előadásához.

Bán figurája meghökkentő és szórakoztató, önmagában azonban nem elég a nézői figyelem folyamatos felkeltésére. Nem lehet nem megmosolyogni a vizes tálban topogó szerzetesnek öltözött gurut, aki hol pálcikaembereket rajzol az ablakra, hol érthetetlen latin idézetekkel teszteli a közönséget. Szeretőjét és egyben első számú segédjét Tánczos Adrienn kissé túljátssza, ami persze részben a színésznőt alakító színésznő kettős csapdájából adódik.

És ha mindez még nem lenne elég, hogy Márai szövege teljesen összekuszálódjon, a darabban számos más irodalmi műből is eljátszanak a szereplők egy-egy jelenetet, nehezen megmagyarázható összeállításban. A szegény legény vagyok én kezdetű népdal és a Meseautó dal még talán érthető  lenne, bár a mondanivalóhoz nem sokat tesz hozzá, csupán egy kis zenei felüdülést jelent. Szintén érthető, de szorosan nem kapcsolódik a  darab felépítéséhez A szecsuáni jólélekből vagy Az ügynök halálából vett monológ,  a darab záróakkordját adó Teréz anya himnusza az élet jelentőségéről viszont túlságosan általánosít és közhelyessé teszi az előadás mondanivalóját.

A Rózsavölgyi Szalon új Márai-darabja ígéretes vállalkozásnak indul és az alkotók bátorságáról vall, hogy az író egyik kevésbé ismert darabját dolgozták fel merőben új megközelítéssel. Nagy kár, hogy a gondosan válogatott szövegrészletek és az őket összefogó kerettörténet nem adják vissza az eredeti mű szellemességét és mélységét. 

Fotók: Rózsavölgyi Szalon hivatalos Facebook-oldal