Ahogy a Holdra- vagy Marsraszállásért, az Antarktisz vagy a Himalája csúcsának meghódításáért, úgy a norvég partoknál a 1980-as évek elején felfedezett hatalmas olajlelőhely kiaknázásáért is nemzetközi verseny folyt. Embert lejuttatni az azelőtt nem tapasztalt mélységekbe olyan tudományos és anyagi diadalnak számított, ami mindent megért. A Halálos mélység (16) azt mutatja be egy, a fekete aranyhoz hasonlóan sűrű, lassan csordogáló és fullasztó filmben, hogy egy ilyen törekvés az egyes emberek életére milyen pusztító hatással tud lenni.

Petter (Aksel Hennie) vakmerő agglegény, aki csak a búvárkodásnak él. Imádott bátyjával, Knuttal (André Eriksen) az óceán fenegyerekeinek érzik magukat - végül is joggal, hiszen valamiért csak kiválasztották őket a forradalmi technológiával tervezett ötszáz méteres merülésre. Ám a tizenöt perc hírnév kiélvezése után, hiába a végnélküli szimulációk és a szigorú felkészülés, az éles bevetésen valami balul sül el, és Knut-ot már nem tudják megmenteni. A történteket balesetként könyvelik el, ám a gyászoló testvér tudja, valami nem volt rendben odalent. Kérdezősködése nemhogy süket fülekre, de kifejezett titkolózásra és ellenségességre talál, amitől csak még biztosabb lesz az igazában. Nyomozni kezd, ám gyorsan megtapasztalja: aki megacégekkel és egész országokkal húz ujjat, annak nem lesz jó vége, hiába áll az ő oldalán az igazság.  

Minden csodával határos fejlődésnek vagy feltalálásnak van eleje, amire általában nem szívesen emlékszünk vissza, nem kivétel ez alól Norvégia irigylésreméltó gazdagsága sem. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján az északi ország sem volt sokkal előrébb, mint hasonló társai, ám a tenger alatt felfedezett óriási kőolaj- és földgázlelőhely kézzelfogható közelségbe hozta az egész ország számára elérhető jólétet. Az olajszagra azonnal odagyűlő amerikaiakkal karöltve gyorsan meg is kezdődött a mélységi búvárkodás új lépését lehetővé tévő technológia kifejlesztése, amivel akár fél kilométerre is le lehet küldeni a búvárokat, hogy ott aztán összeillesszék és működésbe hozzák az olajfúró- és szállítóberendezéseket. A nem mindennapi feladatra persze szép számmal akadt jelentkező is, hiszen ki akarná kihagyni az esélyt, hogy a történelemkönyvekbe kerüljön a neve, a két kormány pedig műmosollyal az arcán figyelte, hogy a résztvevők norvég-amerikai aránya nehogy a másik előnyére billenjen. A dicsőségért, pénzért, hatalomért, győzelemért és a többi, a politikai beszédekben remekül hangzó eredményekért folyó öltönyök mögé zárt, civilizáltnak tettetett ádáz harc közben pedig az, hogy az egyes ember túléli-e, nem igazán volt prioritás. Búvárból és tudósból úgyis van még jónéhány, a közvéleménynek meg egyébként is csak a tévében látott diadal számít.

Erik Skjoldbjærg izgalmas felütés után lassan és valóban fullasztóan kalauzolja a nézőt a filmjében, ezzel tökéletesen megteremtve benne a főszereplő frusztrációját. Rossz nézni, ahogy egyik ember után a másikhoz fut, mindenki nyilvánvalóan titkol valamit vagy egyszerűen a szemébe hazudik, de nem tehet semmit, hiszen egy ember szava áll szemben a pénzzel és a hatalommal. Arról nem is beszélve, hogy, mivel végig Petterrel együtt mozgunk, még egy apró sejtésünk sincs arról, kiben is lehetne bízni. Valószínűleg ugyebár senkiben, no de akkor meg totálisan csapdában vagyunk. Rátelepszik az emberre a film és nehezen enged fel, főleg, mivel - ahogy az már az igaz történeteken alapuló alkotásoknál szokott lenni - csak a felszínen kapunk happy endet. A főszereplővel együtt élve, lélegezve kapkodunk ide-oda, remélve, hogy valaki hisz neki, hogy segít, de minden egyes fordulónál csak még több ellenségbe botlunk - már ha nem vette át az uralmat Petteren végképp a paranoia, mert erre is ugyanúgy megvan az esély. Aksel Hennie rettentő szimpatikus és hiteles Petter karakterében, a rendező pedig megfelelően kegyetlenül irányítja ebben a labirintusban, kvázi mint a tudós a patkányt. Egyszerre szurkolunk neki és félünk, hogy mégis elbukik, mert tudjuk, a pénz és a hatalom már csak ilyen, és zen mester legyen a talápán az, akinek az igazságérzetét nem korbácsolja fel a film lezárása.

A Halálos mélység sztorija az ékes példa arra, hogy egyes szervezetek, vállalatok és a politika keze milyen messzire elér, az összeesküvés-elméletek kedvelőinek aranybányává téve a filmet. De aki nem az égen látott minták tanulmányozásával vagy az ivóvíz ízének apró változásaival tölti a szabadidejét annak is lebilincselő élmény lehet - na meg persze kiábrándító, rémisztő, elkeserítő de kijózanító is. Közhely, de mindig lesz, aki nálunk nagyobb és erősebb, és akinek egy cseppet sem fontos az, ami nekünk, és akikkel mindig harcolnunk kell az életben maradásért, akár egy ellenséges törzsről, akár egy cégről vagy egy politikai rendszerről van szó. És igen, az erőviszonyok mindig is igazságtalanok lesznek, ilyen az élet. Éppen ezért kell kiélvezni ezt a pár évtizedet, ha vagyunk olyan szerencsések, hogy még így is megadatik.