Vagy akár életeket. Persze átvitt értelemben. De ennél sokkal többről szól a Markus Zusak regényéből készült film, amely A könyvtolvaj címmel a héten került a mozikba. Brutálisan jó, ámde kegyetlen alkotás II. világháborús sztorival, zsebkendő nélkül nehéz kibírni. (Spoiler)

„Egy apró kis tény: meg fogtok halni." – így kezdődik Zusak könyve, és tökéletes adaptációval ugyanígy kezdődik Brian Percival filmje is. Ezzel pedig már az első pillanatban a székbe szegezi, szíven üti a moziban ülő nézőt, aki aztán a 131 percnyi történet végéig így is marad, közben hol erősebben, hol gyengébben érezve a szorítást, fájdalmat a szíve táján.

Kérdezhetnénk: hogy minek még egy második világháborús alkotás, van már belőle több tucat, A könyvtolvaj azonban más, sokkal több a „megszokott háborús filmeknél".

Történet az emberségről, szeretetről, rádöbbenésről és az emberi butaságról. A mű főszereplője a fiatal Liesel, aki a háború idején nevelőszülőkhöz kerül. A szülőkhöz való utazás során az öccse meghal, így egyedül kénytelen új életet kezdeni kissé mogorva nevelőanyjával, szeretetreméltó nevelőapjával. Liesel nem tud írni, olvasni is alig, ámde különös vonzalmat érez a könyvek iránt. Végül nevelőapja segítségével tanul meg rendesen írni, olvasni  – az első könyv, amelyet együtt elolvasnak, a sírásók kézkönyve lesz. (Az öccse temetésén lopja, ez az első könyve.) Ahogy egyre jobban megy neki az olvasás, úgy akar egyre többet és többet megízlelni a könyvek világából, és közben rájön: az olvasás sok mindenen át tudja segíteni, a legrosszabb időszakokban is.

Még akkor is, amikor a család egy zsidó menekültet rejteget, aki nem láthatja a napvilágot, hiszen a pincéjükben kell bújkálnia, ahol megbegetszik. Liesel pedig úgy dönt: olvas a fiúnak, ha már mással nem tud hozzájárulni a gyógyításához. Minden nap felolvas Maxnak, újabb és újabb köteteket lop a polgármester privát könyvtárából, miközben a háború tombol.

Megható történet, amelynek a kevésbé fontosnak tűnő cselekményei is sokat mondanak és amelyeket Percival tökéletesen alkalmazott filmre, remekül áttadja a sztoriban rejlő üzeneteket a nézőnek. Megmutatja például, hogy a háborúban a gyerekek valójában mennyire nem értették, hogy mi történik körülöttük, mik is azok az eszmék, amiket követnek. Büszkén hordták az egyenruhát, de közben nem is igazán tudták, hogy miről szól a nóta, amit énekelniük kell.

Tökéletes példa a gyermeki nem értésre Rudy esete, aki egyáltalán nem fogja fel, hogy miért nézi mindenki őrültnek azért, amiért Jesse Owensért rajong és koromfeketére festve magát ő is lefutja az olimpia kört. A fülénél fogva viszik haza, hogy az apja lecsutakolja és rendre bírja, a kisfiú azonban továbbra sem érti, hogy mi rosszat tett, hiszen ugye Owens a világon a leggyorsabb, az pedig nagy szó.

Mindemellett a film remekül megmutatja azt is, hogy míg a többség (vagy az emberek jó része) megbolondulva, szinte vakká válva követték az eszmét, addig voltak olyanok, akik bár nem értettek egyet vele, átláttak a szitán, a saját életük védelme miatt kénytelen voltak látszatra azonosulni az elvekkel. Ezek közé az emberek közé tartozott Liesel nevelőapja is, akit a vásznon Geoffrey Rush kelt életre, hibátlanul. Rush mellett, a feleségét alakító Emily Watson is remek formában van, profin hozza a mogorva, ámde a mélyben jó lelkű, szerető anyát. A Lieselt játszó Sophie Nélisse pedig hihetlen természetességgel, mindenféle manír nélkül hozza a könyvtolvaj szerepét,

A könyvtolvaj tökéletes mű, remek rendezéssel, csodálatos színészi játékokkal és képivilággal, de ahogy írtuk kegyetlen. Mert bár véres kegyetlenkedést nem látunk benne, mint sok filmben, mégis sokkal durvábban hat a lelkünkre, kitép belőle egy darabot, amelyet a film végén otthagyunk a moziban.

A végére pedig megjegyeznénk: szerintünk méltatlan, hogy ez az alkotás csupán egy Oscar-jelölést kapott, azt is a zenei kategóriában. Ennél többet érdemelt volna.