A National Theatre Live idei színházi közvetítései közül egyértelműen a Coriolanus részesült a legnagyobb érdeklődésben. Hiába, ilyen az, amikor egy éppen felkapott, tehetséges és jóképű fiatal színésznél köt ki Shakespeare egyik kevésbé ismert tragédiájának főszerepe: a világ minden táján özönlenek a nézők a mozikba. Talán így kellene irodalomra oktatni a fiatalabb generációt, mert hogy a tegnapi, zseniális előadást egy ideig akkor sem fogják elfelejteni, ha csak félig értették meg, az is biztos. 

Nem kevés tizenéves lány foglalt helyet ugyanis a sorokban, akik biztosan nem az angol bárd iránti olthatatlan szeretetük, sokkal inkább Tom Hiddleston félmeztelen jelenetének reményében ültek be a moziba. De mégis ki hibáztatná őket? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy részemről nem játszott nagy szerepet a darab iránti kíváncsiságomban az, hogy éppen az angolok legújabb "importcikke" vitte a főszerepet. És ugyanígy hazudna a közönség 99 százaléka is. Főleg, hogy valóban egy olyan darabról van szó, ami maximum a nagyon keményvonalas, jambusokban társalgó Shakespeare rajongók között számít "alaptudásunk részének". A Coriolanus kicsit kilóg a shakespeare-i kánonból, valószínűleg ezért ilyen mellőzött, zabigyerek szegény, pedig nagyon nem érdemli meg. Kifejezetten nehéz darab, vastagon átitatva politikával, de mégis olyan általános témákkal foglalkozik, mint a szülő-gyerek kapcsolat, a becsület, a hatalom, a felelősség, a bosszú és a szeretet. Ám, mivel nem királydráma, sokkal könnyebb a szereplőivel való azonosulás, így sokkal frusztrálóbb a bukásuk is. Arról nem is beszélve, hogy egy olyan jelenben, amikor gyakorlatilag folyamatosan lázadások, tüntetések és terrortámadások között, a politikával szembeni általános bizalmatlanságban élünk, mennyire ismerős hangon szólal meg ez a darab. 

A Coriolanus ugyan eredetileg az ókori Rómában játszódik, ám a tógákat kivéve tökéletesen átültethető a modern korba is. Így tett Ralph Fiennes, a darabból készült 2011-es filmváltozatánál, ahol teljesen kortárs jelmezekkel és díszletek között vezényelte le a sztorit, lebilincselő végeredménnyel. A Josie Rourke által rendezett színpadi változat látványában nem teszi le a voksát egy kifejezett idő mellett sem, a jelmezekben keveredik a hagyományos és a modern jelleg, míg a színpadkép végtelenül minimalista, kellékként csak a legszükségesebb székek vannak jelen. Ám pont ebben mutatkozik meg a rendező kreativitása: a színészek által felhordott festék, az "égből" aláhulló víz és rózsaszirmok, fények és egyetlen létra használatával mutat be a frontvonaltól kezdve a szenátuson keresztül az ünnepi lakomáig mindent, sikeresen. Csupán öt emberrel színpadra vitt háború biztosan nem tűnt még soha ilyen valósnak, nem érződött még ilyen feszültnek, mint itt. Kevés szereplővel is dolgozik a darab, a főbb karakterek mellett csak egy maroknyian jellenítik meg a sokféle funkcióban jelen lévő tömeget, pedig nyugodtan be lehetett volna zavarni még egy tucat statisztát a színre, mégsem tették, és ez végül előnyére vált. Egyrészt így nem volt mi elvonja a figyelmet a cselekményről, másrészt már-már interaktívvá tette a darabot, hiszen így a monológok nagy része nem csak közönségként, de népként is megszólította a nézőket.

"Nép"-nek lenni viszont nem túl hízelgő dolog a Coriolanusban, még ha a festett kép teljesen reális is. A Coriolanus a címszereplő, brilliáns római hadvezér története, aki, miután egymaga bevette az ellenséges Corioles városát, sikerét politikai úton szeretné érvényesíteni. Az ötlet nem a sajátja, a ranglétrán való felfelé kapaszkodás ambíciója karizmatikus és erőskezű anyja, Volumnia fejéből pattan ki, Coriolanus pedig meghajol akarata előtt. Viszont hatalmas különbség van a katonaság és a politika között. Míg az előbbinél a merészség, a szókimondás és az emberek közötti rangsor felállítása az ember előnyére válik, addig a demokráciában a nép nem szereti, ha éreztetik vele, hogy nem egyenrangú a vezetőjével. Coriolanus pedig remek katona, egyenes és kegyetlen, az ő fejében az uralkodói réteg tökéletesen elkülönül a többitől, és ennek nem is rest hangot adni. És hiába minden népszerűség, hiába a hősiesség, elég két, megfelelően köpönyegforgató és behízelgő politikus, hogy a könnyen befolyásolható választópolgárok kiátkozzák azt, akit nemrég még megmentőjükként ünnepeltek. A száműzött Coriolanus esküdt ellenségénél, Aufidiusnál keres menedéket, hogy együtt induljanak a hálátlan rómaiak ellen.

Ha kételkedtünk volna, az első húsz perc után egyértelmű lett, hogy az általában negyvenes-ötevenes éveiben járó színészre osztott főszerep nem csupán a sztárfaktor nézőcsalogató ereje miatt landolt Hiddleston ölében (bár kétségkívül ez is egy szempont lehetett), hanem mert tényleg csodálatosat alakít benne. Már maga az ötlet, hogy a bukástörténetet azzal tegyék még tragikusabbá, hogy egy fiatal, ereje teljében lévő férfira sújt le a sors, is remek, de meg is találták hozzá a megfelelő színészt. 

Hiddleston ugyanis első pillantásra végtelenül szimpatikus jelenség, mégis valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság és sötétség bújkál benne, ami hatalmas erővel tör ki a nem kevés, mind fizikai, mind szavakkal elkövetett erőszakos jelenetben. Egy alapvetően jó szándékú, de makacs és gőgös karakter, aki folyamatos konfliktusban áll önmagával és a világgal, és ezt a nézőkre is átragasztja. Egyik pillanatban egyetértően hümmögünk a monológja hallatán, a másikban a székbe bújva menekülnénk a parttalan dühe elől. Az első pillanattól tudjuk, mibe fog belebukni, és ugyanígy tudjuk, hogy esélye sincs elkerülni, mert számára a becsület és az önazonosság fontosabb a győzelemnél. Ami igazán tiszteletreméltó dolog, de mire jó, amikor így azok nyernek, akiket nem zavar az alakoskodás, az igazak pedig elbuknak? A Mark Gatiss által életre keltett Menenius, az egyetlen Coriolanushoz hű szenátor tudja azt, amire Volumnia csak későn, Coriolanus pedig soha nem jön rá, hogy az alkalmazkodás nem szégyen, a változás pedig nem gyengeség, de Coriolanus hangja erősebb az övénél. Nem véletlen, hogy a legendás karakterek nem szoktak "ágyban, párnák közt halni meg", Coriolanus pedig minden kétséget kizáróan legendába illő, megosztó és lenyűgöző alak.

A National Theatre Live színházi közvetítésének köszönhetően egy újabb zseniális alakításokkal tűzdelt darab élményével lehettünk gazdagabbak. Aki lemaradt volna róla, az reménykedjen, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel ismétlik még, a teltházat látva szerintem minden esély megvan rá. Időközben pedig nyugodtan keresse meg a Ralph Fiennes-féle filmet, mert Coriolanus története így, megszületése után négyszáz évvel talán aktuálisabb, mint valaha.