Mary Poppins, az esernyőjével repdeső, varázslatos nevelőnő története valószínűleg mindannyiunk számára ismerős, mégpedig a Julie Andrews-féle filmváltozatból. De azzal talán már korántsem vagyunk ennyire tisztában, hogy a daloskedvű dada eredetileg egy angol írónő, bizonyos P. L. Travers könyvsorozatának lapjain kelt életre. A Banks úr megmentése (12) a keményszívű írónő és a könyv jogaira vágyó, csupamosoly Walt Disney "csatáinak" története, két nagyszerű színész jutalomjátékával elmesélve.

P. L. Travers (Emma Thompson) mindent megtestesít, amit az amerikaiak rosszként feltételezhetnek az angolokban: makacs, keményfejű, hideg és távolságtartó, az irodalmi angol nyelv használata a vesszőparipája, és egy világ omlik össze benne, ha valaki a keresztnevén szólítja. Walt Disney (Tom Hanks) ugyanígy, maga a két lábon járó amerikai álom: csupaszív, ölelésre tárt karral és széles mosollyal fogadja még a vadidegeneket is, nem tűrheti a magázódást és túláradóan vidám, színes rajzfilmvilágában minden út pénzzel és édességgel van kikövezve. Előre sejthető, hogy e két világ találkozásakor kő kövön nem marad, és lehet, hogy nem is kéne erőltetni a dolgot. Legalábbis az írónő így van ezzel, ám húsz év unszolás után mégis kötélnek áll, és belemegy, hogy tárgyalásba kezdjen Disney-vel főműve, a Mary Poppins megfilmesítését illetően. Ám Disney-t sem kell félteni, mire Travers Los Angelesbe ér már egy majdnem kész filmtervvel és stábbal várja, hátha a csillogás majd lenyűgözi. De arra egyik, Hollywoodon edződött filmes sem tudott felkészülni, mire nem hajlandó egy szókimondó, megkeseredett nő, ha az alkotásának védelméről - és az animációs filmekkel szemben érzett ellenszenvének kimutatásáról - van szó.   

John Lee Hancock filmjének legnagyobb szerencséje, hogy a két főszerepre ilyen kaliberű színészeket sikerült megnyernie. Mert hiába érdekes a történet és mesteri a kivitelezés, ha nem Thompson és Hanks brillírozna a vásznon, akkor semmi sem mentené meg a filmet a totális érdektelenségbe fulladástól, vagy a tévéképernyőre kívánkozástól. Nélkülük maximum a hozzám hasonló elvetemült filmrajongók ülnének be rá az 1960-as évekbeli Disney-birodalomba való bepillantás, és a filmvásznon látott filmkészítési folyamat lenyűgöző volta miatt. De a rendező - és a casting vezető - tudhatnak valamit, mert a két nagyágyú mellett a két legfontosabb mellékszerepet is olyan nevek viszik el, mint Colin Farrell és Paul Giamatti, mindkettő zseniálisan, és még a Mary Poppins ihletőjeként, csupán néhány jelenet erejéig felbukkanó Rachel Griffiths is tökéletes választás. Innen pedig szinte már nyert ügye van a rendezőnek - hiszen, mint az magából a filmből is kiderül, a szereposztás nagyon fontos dolog. És mint ilyen, P. L. Traversnek határozott véleménye volt erről is.

A Banks úr megmentése egyértelműen az írónő karakterdrámája, egy olyan nőé, aki imádott apja iránti felkavaró és ellentétes érzései miatt olyannyira magába zárkózott, hogy egy felvett néven, új országban megírt teljes könyvsorozat és az azzal járó hatalmas siker sem olvasztotta fel a szívét. Emma Thompson alapvetően zseniális, így a tőle elvárt érzékenységgel és intelligenciával hozza ezt az izgalmasan kiállhatatlan, saját páncéljában szenvedő, ám a messzemenőkig tiszteletet parancsoló és okos karaktert, öröm nézni minden pillanatát. És szinte ugyanezt lehet elmondani Tom Hanksről is, aki egy olyan Walt Disney-t teremt, hogy kifejezetten sajnálni kezdi az ember, hogy nem találkozhatott vele élőben. Colin Farrellről szinte süt, hogy a saját, pár évvel ezelőtt a médiában is remekül dokumentált kanosszáját éli újra, mesteri módon jelenítve meg az alkoholizmus pokla és az apai szeretet közti csapongást. Paul Giamatti pedig kevéske jelenlétével és szerény játékával az egymásnak feszülő akaratok, és a flashbackek tragikus érzelmei között mutatja meg az átlagembert, akit minden rossz ellenére hajt a remény. Közöttük pedig készül egy film, kreatív elmék és meggyőzési stratégiák ütköznek meg, mi pedig végigkövethetjük ezt a végtelenül érdekes és humoros történetet.

Nem több és nem is kevesebb ennél a Banks úr megmentése, de ez éppen elég. A filmtörténelem ismeretében afelől csekély kétségünk lehet, hogy végül elkészül-e a film, ám, mint a legtöbb esetben, itt sem a cél, hanem az út a fontos. Ezen az úton pedig sok kedves és még több fájó állomás van, ám mindet érdemes végignézni - Disney és Travers utolsó, nagy beszélgetését pedig kifejezetten vétek lenne kihagyni. Akár a filmek, akár a Disney-birodalom, a brillírozó színészek vagy Mary Poppins iránti szeretetből, de kifejezetten érdemes jegyet váltani a filmre, igazi lélekmelengető alkotás ebben a - végre - beköszöntött téli időben.

(És a kép elsötétülése után ne rohanjunk mindjárt a kijárat felé, tartogat még egy érdekességet számunkra a Disney-archívum!)