Még akkor sem, ha éppen szexfüggőségről van szó - sőt, így talán még kevésbé. A rémisztően rossz magyar címmel megvert Vágyak szerelmesei (16) tökéletes tablót mutat a modern társadalom talán legpusztítóbb, soha le nem győzhető betegségéről, a függőségről. És, mint ilyen, se nem romantikus, se nem komédia, ellenben nagyon jó film.

Persze értem én, miért kapta ezt a megtévesztő címet és műfajbesorolást (eredeti címe, a Thanks for sharing a csoportterápiákon használatos kifejezés, amivel az összetartozást és támogatást éreztetik egymással), hiszen a cselekmény központjában mégiscsak egy bontakozó románc áll - na meg a nézőket is be kell valahogy csábítani. De, ahogy az a való életben is lenni szokott, attól, hogy randizni kezdünk valakivel, még nem változik szerelmes musicallé egy csapásra az életünk. Pedig milyen egyszerű is lenne, ha egy kapcsolat egyszerűen új, jobb emberré tenne és semmissé tenné minden hibánkat, nem igaz? Nos, főszereplőnk, Adam (Mark Ruffalo) igazán hálás lenne egy ilyen csodáért. A munkájában sikeres, tehetős, jóképű, értelmes tanácsadó éppen most érte el, hogy öt tiszta év után gyógyultnak tekintheti magát a szexfüggőségéből. Nem használhatja az internetet, nem nézhet tévét, önkielégítésről szó sem lehet és még a munkahelyére vezető reggeli séta is fokozott önfegyelmet igényel, de eddig sikeresen eljutott. Egy összejövetelen megismerkedik Phoebe-vel (Gwyneth Paltrow), aki leveszi a lábáról, ám Adam ódzkodik a randizástól és az igazság bevallásától. Mentora, Mike (Tim Robbins) természetesen támogatja, és Adam úgy tűnik Phoebe mellett elindul a tiszta élethez vezető úton. Közben Adam is próbálja terelgetni saját, többszörösen is visszaeső mentoráltját, Neil-t (Josh Gad), Mike-hoz pedig visszatér rég nem látott, drogfüggő fia. De a függőség nem sokáig hagyja, hogy hőseink zavartalanul élvezzék a látszólagos békét.

A három férfin keresztül (Adam, Mike, Neil), akik a függőség és az ellene folytatott harc különböző lépcsőfokain állnak, tényleg átfogó képet kaphatunk a problémáról. Az, hogy egy függőnek mi a választott szere igazából mellékes, a folyamat és a gondolkodásmód félelmetesen hasonló. A szexfüggőség annyiból "veszélyesebb", hogy kikerülhetetlen. Míg egy alkoholista megteheti, hogy soha nem megy kocsmába, egy drogos elkerülheti a dílerét, addig egy szexfüggőnek elég, ha kimegy az utcára, és meglát egy neki tetsző embert. De még csak a kanapét sem kell elhagyni, elég csak bekapcsolni a tévét: ha negyed óra alatt nem látunk legalább egy, szexuális felhangú reklámot, akkor valószínűleg a Minimaxra tévedtünk. Na és persze aki szexfüggő, az nem úgy szeretné leküzdeni a függőséget, hogy soha többé ne nyúlhasson a "drogjához"... 

Arról nem is beszélve, hogy minden más függőségnél nagyobb szkepticizmus övezi, hiszen még a filmben is elhangzik Phoebe szájából, hogy "azt hittem ez csak valami hülye kifogás, amit a pasik arra találnak ki, hogy félreléphessenek". És valljuk be, valószínűleg mindannyiunk fejében megfordult valami hasonló. Első hallásra tényleg kitalált dolognak tűnik, hogy valaki szexfüggő legyen, hiszen olyan dologról van szó, amire minden ember vágyik, mi választaná el az átlagos szexualitást a függőségtől? Nos, ahogy az a filmből is kiderül, ennek semmi köze ahhoz, amit a legtöbben szex alatt értünk. A szexfüggőség, ahogy az alkoholizmus vagy a drog, egyáltalán nem arról szól, hogy jobban érezzük magunkat. Ugyanúgy csupán mechanikus vágykielégítés, mint az újabb pohár whiskey vagy az újabb csík kokain. Semmi, de semmi szép, érzéki vagy szexi aspektusa nincs. És bármikor visszaeshetsz, ha elengeded magad. A film ezért, a függőség szélmalomharc-szerű voltának megmutatásáért kiérdemel egy nagy pirospontot. A drogos filmekkel ellentétben itt nem csúnyulnak vagy halnak bele szenvedélyükbe a szereplők, viszont az egy szép nő láttán az arcokra kiülő lelki romlás legalább annyira megrázó és elrettentő. 

Mark Ruffalo, mint általában, gyönyörűen is hozza a karakterében bujkáló két végletet, ám Gwyneth Platrow-val olyannyira nincs köztük semmi kémia, hogy szinte nézni is kínos, ahogy próbálják elhitetni az egymás iránt érzett vonzalmukat. Phoebe karaktere egyébként is kifejezetten hiteltelenre és kétdimenziósra sikerült, pedig a film a többieknél szép munkát végzett. De a nőn keresztül legalább arra rávilágítottak, hogy még az is függhet valamitől, aki teljesen normálisnak gondolja magát. A fentebb említett "ez csak férfiakat érint"-stigmának az elhárítására érkezik a filmbe, igazán jó érzékkel Dede (Pink) karaktere, aki egy végtelenül megrázó sztorival indít a saját függőségét illetően, majd amellett, hogy Neil-el együtt ő szolgáltatja a filmben fellelhető humor nagyrészét, végig szerethető és életszerűen esendő marad. Mike, a felesége és fia, Danny hármasa pedig talán a film legjobb jeleneteit hozza, ahogy szépen lassan a harmonikus felszín alá látunk, és egy mélyen diszfunkcionális család képe tárul fel a szemünk előtt. 

Ha hollywoodi filmről van szó, akkor a szex ritkán kapcsolódik össze negatív dolgokkal, maximum egy becsúszott terhességgel, de azt is elütik egy-két poénnal. A Vágyak szerelmesei alkotói bátrabbak volt ennél, és egy kőkemény függőség-filmet tettek le a néző elé, ami kicsit vicces, kicsit szomorú, kicsit romantikus, kicsit megható, kicsit megdöbbentő és kicsit megindító. A-listás sztárokkal forgatott, romantikus komédiaként forgalmazott filmhez képest több, mint lehangoló, úgyhogy nem csodálkoznék, ha sokan csalódva állnak majd fel a székekből, mert nem erre számítottak. Hiszen a film vége minden különösebb katarzisélmény nélkül hagyja a nézőt, nincs nagy egymásra találás a naplementében, sem könnyes, minden bűnt eltörlő megbocsátás, csupán egy újabb nap és egy újabb esély. De ez mindennél többet ér.