A tudományos-fantasztikum ugyanis nem áll ott meg, hogy kiírjuk: a cselekmény 2154-ben zajlik, a Föld túlnépesedett, az olló meg valami elképesztő módon kinyílt a szegény proletariátus és a felső tízezer között.

Pedig a kritikai él bőven benne van az alapfelállásban. Például olyannyira megugrott „tőlünk” a burzsoá kapitalista slepp, hogy nem is a bolygón laknak már, hanem az Elysium nevű luxusűrbázison, ahol még a leukémia is gombnyomással gyógyítható. A kezdeti felskiccelésen túl azonban nem ártott volna a kapitalista társadalom ultrabalosan belőtt görbe tükrét kicsit mozgásban is látni, azaz a Matt Damon alakította hősnek valóban forradalmárnak lennie, nem csak egy nyári akciódarab kopasz kolosszusaként izzadnia hosszú és unalmas harcok közepette.

Az egyébként nem kicsit propagandista felütésen (értsd: az első húsz percen) túllépve azonban csak a fájdalmas és unott klisék és panelek jönnek egymás után. A főhős bajba kerül, feltűnik a színen a gyerekkori szerelme, akinek a lánya halálos beteg, csak, hogy legyen elég motiváció a nemeskedéshez. Sajnos a gonoszak is egy faék egyszerűségét tudják csak felmutatni. A Krueger nevű bérgyilkos/ügynök dialógusait mintha elfelejtették volna megírni, a gonosz politikus szerepében tetszelgő Jodie Fosternek legalább a kiskosztümje és formás vádlija kiemelkedik a középszer posványából.

Neil Blomkamp szemmel láthatóan, kvázi nekiesett az alapanyagnak, izomból akart (kényszerítették?) nyári blockbustert készíteni, azonban a mutatós külcsín mögött a szórakoztatás sajnos elmaradt. Ezért az Elysium egyik leglátványosabb példája lett annak, hogy bizony még a legostobább álomgyári szórakoztató vackot is komoly szakmai kihívás megrendezni. Illetve, hogy mi lesz akkor, ha egy tehetséges auter kézbe rengeteg pénzt adnak önmegvalósításra. Egyet azonban Blomkamp elfelejtett: az ilyen színvonalú és stílusú film főszerepére minimum Lorenzo Lamast kellett volna szerződtetni.