Rahima (Marija Pikić) szakácsként dolgozik egy étteremben, ahol azonban zsarnok főnökét kell elviselnie. Kevéske fizetéséből próbálja eltartani magát és gimnazista öccsét, akit az árvaházból hozott ki, miután ő maga sikerrel kikerült onnan. Szüleiket elvesztették a háborúban, Rahima másik öccse pedig lecsúszott, hiába próbálta őt is menteni a lány. Mindennapi küzdelmei, a kenyérkeresés, öccse iskolai botrányainak kezelése, és a gyámhatóság elvárásai ideig-óráig elfedik ugyan, de kitörölni nem tudják a háborúban töltött gyerekkor képeit a lány emlékezetéből.

A főszereplő zseniális alakítást nyújt a filmben, s ez sok mindenért kárpótol bennünket, ám sajnos több a kérdés, mint a válasz, s ez ebben az esetben nem válik előnyére az alkotásnak. Ügyes megoldás, hogy a lány gyermekkori emlékei zavaros, amatőr videofelvételekként kerülnek elénk, s a filmben végig jelenlévő feszültséget is fokozzák a zömében kézikamerás felvételek. Erős, őszinte karakterek jelennek meg a főszereplő körül, akár a szűkebb lakóközösséget, akár a gerinctelen minisztert vagy az étterem tulajdonosát tekintjük.

Az apróbb átgondolatlanságokat leszámítva egy igen erős filmről beszélhetnénk, ha – és kár, hogy itt ez a ha –, a bosnyák rendezőnő, Aida Begic be merte volna fejezni, amit elkezdett. Pontos és alkalmas eszközökkel építette fel ugyanis a feszültséget, a kilátástalanságot a történetben. A teljes reményvesztettségben vergődő főhősnő minden belső rezdülését érezzük, annak ellenére, hogy szinte arcizma sem rándul, ám azon a ponton, ahol az összeomlásnak kellene következnie, hirtelen mindenki visszakozik. Az addig tökéletesen hiteles lélektani kompozíció megborul, a történet befejeződik ugyan, de nem zárul le, a néző értetlenül szemléli az eseményeket, de nem a továbbgondolás, hanem a bosszankodás a meghatározó érzése.

Sajnálatos tehát, hogy bár a lehetőség megvolt benne, végső soron egy alapos és tanulságos, ám összességében középszerű alkotás látott napvilágot.