Moszkvában különösen brutális sorozatgyilkos szedi áldozatait. A kizárólag fiatal nőket áldozatul választó gyilkos a különféle módon megkínzott és megcsonkított holttesteket város szerte parkokban, erdőkben "állítja ki", mégis a rendőrség - mint ahogy az lenni szokott - tehetetlen. Xénia, a fiatal és ambiciózus újságírónő nem különösebben törődik az üggyel mindaddig, míg rá nem eszmél, micsoda lehetőség rejlik benne. Gyorsan honlapot is indít a névtelen gyilkosnak, persze segítő és tájékoztató szándékkal, de a vele járó hírnév sincs egyáltalán az ellenére. Barátnője, a sikeres de kissé fásult üzletasszony, Olga, és munkatársából lett szeretője, Alekszej segítségével Xénia minden figyelmét a gyilkosságokra irányítja. Ám az ilyen direkt érdeklődés ritkán marad rejtve a kíváncsiság tárgya előtt. De a nyíltan a szado-mazo szexet kedvelő Xénia talán nem is bánná a gyilkossal való találkozást, hiszen a fájdalomban ő szenvedés helyett gyönyört talál.

A négy szereplő  - Xénia, Olga, Alekszej és természetesen a gyilkos - váltakozó narrációjából kibontakozó történet igazából cseppet sem különleges. Legalábbis annak nem, aki látta mondjuk A bárányok hallgatnak című filmet vagy néhány epizódot a Gyilkos elmékből, esetleg olvasta az Amerikai pszichót. Ha valakit eddig mégis elkerült minden, sorozatgyilkosokkal foglalkozó történet, azt feltételezem a Pillangóbőr tényleg sokkolni fogja. Ám ha egy kicsit is edzettek vagyunk e téren, akkor nem fogunk semmivel sem találkozni, amihez hasonlót ne láttunk, olvastunk volna már ezelőtt. Ezzel egy pillanatig sem állítom, hogy ne lennének borzasztóak a leírtak, sőt, nőként kifejezetten nehéz a női testek széttrancsírozásának ilyen mértékben grafikus leírását olvasni, de sem a téma, sem a megvalósítás nem formabontó. A több narrátorú szöveg érdekes, és sokkal közelebb visz mind a négy szereplőhöz, mint azt bármilyen más struktúra lehetővé tenné, de így az egyes részek közötti minőségi eltérés is szembeötlő. Kétségtelen, hogy a maga rémisztő ám mégis egyfajta szánalmat és együttérzést kiváltani tudó monológjaival a gyilkos részei adják a könyv legérdekesebb fejezeteit, amikhez a többiek szinte csak asszisztálni tudnak. Ennek ellenére szerencsére sosem fordul át a gyilkos "dicsőítésébe", pedig könnyen megeshetett volna: ez a férfi, akármennyire is bepillantást kapunk a sebezhető, meglepően emberi oldalába is, végig egy arctalan, névtelen mészáros marad. A többiek viszont élő, lélegző, saját neurózisaikkal és hitványságukkal együtt is ezerszer érdemesebb karakterekké válnak, mint ez a nők szemét kivájó alak.

Ő a könyv, a történet apropója, mint ahogy az életben is így van ez, ha felszínre bukkan egy passzióból öldöklő társa, de mégsem ő a fontos. Mindegy, önmagának milyen okokkal próbálja igazolni tettét, vagy milyen démonok hajtják zavarodott elméjét, mindegy, hogy gazdag-e vagy szegény, intelligens vagy ostoba, aki ilyet tesz, arra nincs mentség. Kuznyecov ügyesen viszi véghez ezt a távolságtartást, miközben Xénián keresztül mégis közel hozza, milyen a fájdalomban gyönyört találók élete. Mert végülis Xénia és a gyilkos az érem két oldala, hisz a nő mazochista, a férfi szadista. De elválasztja őket egy döntés: hagyják-e, hogy ez a szenvedély, ez a leküzdhetetlen hajlam csendben, szégyenbe fojtva átvegye felettük az irányítást, vagy felvállalva azt megtanulják irányítani és a hatalmuk alá vonni. Talán sok esetben csak ennyi választja el a gyilkost az áldozattól.