[caption id="attachment_50191" align="alignright" width="300" caption="Fotó: Weidner Balázs"][/caption]

Gondolták volna az ősbemutatón, hogy tizenhét évvel később ezredszer is felhangzik A dzsungel könyvének nyitódala?

Ha a színházban az ember valami jó dolgot csinál, az már érződik a próbafolyamat bizonyos periódusaiban. Egyszer csak elkezdett repülni, szárnyalni a darab, már akkor éreztük, hogy különleges, varázslatos világot teremtettünk. Természetesen 1996. január 28-án a tomboló premier közepette még nem sejtettük, hogy 2013. április 19-én még mindig itt leszünk, és az 1000. előadást ünnepeljük.

Ön az előadás ötletgazdája. Hogyan jutott eszébe, hogy színre vigyék Kipling művét?

Kicsik voltak a gyerekeim, nekik olvastam fel esténként Rudyard Kipling novelláit. Ahogy haladtunk előre a történetben, úgy bontakozott ki számomra is az emberi tulajdonságokkal felruházott állatok meséje. Ekkor hasított belém a gondolat, hogy csodálatosan életre lehetne kelteni színpadon a történetet.

Miért döntöttek a zenés feldolgozás mellett?

A dzsungel-lét megkívánja a zeneiséget. Amikor az Amazonas menti dzsungelben jártam, leírhatatlanul gyönyörű hajnalokban volt részem. Olyan volt, mintha egy koncerten lennék. Az ébredő természet, a madarak, az állatok, az élőlények hangjai egy különös szimfóniává olvadtak össze. A dzsungel könyve esetében a történet, a helyszín egyszerűen zenéért kiáltott. A másik ok az volt, hogy tudtuk, nem a teljes történetet visszük színre, mert az nem dolgozható fel két és fél órában. A sűrítésnek és a drámai ábrázolásnak pedig az egyik legmarkánsabb, legérzékibb eszköze a zene.

A próbafolyamat során voltak meghatározó momentumok, amikre még ma is büszkén, elégedetten emlékezik vissza?

Már az olvasópróba ilyen volt. Itt a színpadon egy hosszú asztal mellett ültünk a szereplőkkel és az egész csapat hahotázott a szellemes szövegen. Békés Pál sajnos ma már nincs közöttünk, ő készítette a színpadi adaptációt, Geszti Péter parádés dalszövegeket írt és Radnóti Zsuzsa volt a mi szigorú dramaturgunk. A koreográfiák létrejötte ugyanilyen fontos és emlékezetes volt az egész próbafolyamat alatt. Imre Zoltán igazi improvizációra alapozó koreográfus volt. Dés László időről időre szállította az új dalokat, és ahogy Zoli meghallotta őket, úgy vált a dalok közvetítőjévé. Felruházta a szereplőket azokkal a fizikai tulajdonságokkal, amelyekből mindenki rögtön tudta, hogy ki a farkas, ki a tigris, a majmok, a medve… Varázslóként teremtette meg az előadás testbeszédét. Lenyűgöző volt végignézni ezt a folyamatot.

Rengeteg szereplőváltozás volt az elmúlt tizenhét évben. Volt olyan színész, akinek a játéka meghatározó volt, akit kiemelne?

[caption id="attachment_50195" align="alignleft" width="213" caption="Fotó: Weidner Balázs"][/caption]

Nem szeretnék igazságtalan lenni, ezért inkább úgy mondanám, hogy eddig öt Mauglink volt, és mindegyik Maugli olyanná vált, mint az őt játszó színész. Mindegyikük alakítása más volt. Bár a drámai helyzet, amibe beléptek, mindig azonos maradt, mégis mind az öten máshogy nyúltak a karakterhez. Volt, akinek gyermeki tisztasága ragadta magával a közönséget, másnak az a fajta fizikai ügyessége volt kimagasló, amit senki másnál nem tapasztaltam. Úgy repült keresztül a színpadon, mintha tényleg a dzsungelben szocializálódott volna. Megint másnak a humoros bája, mulatságos alakja tette egyedivé Mauglit, míg akadt akinél épp ellenkezőleg, a drámai erő, a sebzettség volt hihetetlenül erőteljes. Józan Lacinál, a jelenlegi Mauglinknál pedig a lírát, a hajlékonyságot és azt a fajta érzékenységet szeretem, ami az ő személyiségének meghatározója.

Mi az előadás titka? Mitől ekkora sláger mind a mai napig A dzsungel könyve?

A nagy titok az eredeti műben rejlik. Rudyard Kipling, 19. századvégi Nobel-díjas író valami olyasmire jött rá indiai élményei alapján, hogy a dzsungel-lét alapvető erkölcsi parancsai ugyanolyanok, mint az emberi társadalomé. A dzsungel könyve minden generációhoz szól: a gyerekekhez, a szülőkhöz és a nagyszülőkhöz egyaránt. Épp ezért minden alkalommal családok ülnek a nézőtéren. Van, aki már a premieren is itt volt és most saját gyermekét hozza el, mert akkor olyan mély nyomott hagyott benne a mű, hogy ettől az örömtől a saját kicsi gyermekét sem akarja megfosztani.