Nézzük csak: a kezünkben egy CD, aminek még rendes borítója sincs: David Bowie „Heroes” című albumának a borítójára toltak rá egy fehér négyzetet, ráírták, hogy The Next Day, aztán jónapot. Most kellene végiggondolni a szimbólumokat meg a mélyebb gondolatokat, hogy a 66 éves művész tíz év után miért pont A következő nap címmel és 1977-es legendás „berlini” lemeze borítójával ad ki albumot, de a CD szerencsére közben becsúszik a lejátszóba, és elindul a zene.

És nagyjából egy pillanat alatt eloszlik minden aggodalom: nem görcsölés hallatszik és szánalmas nosztalgiázás, hanem becsületes rock and roll. Dobbal, gitárral, basszussal egy egyszerű dal arról, hogy hé, gyerekek, ne tessék temetni, nem haltam meg.

Tényleg nem, csak épp több évtizedes kísérletezés és trendmutogatás után Bowie mester megnyugodott és pontosan azt tette, amit tennie kellett: egybegyúrta mindazt, amit ő adott a popzenének az elmúlt negyven évben és azt, amit a „tanítványai” adtak hozzá a Bowie-féle zenéhez. A dallamos gitáralaphoz, amit most is ugyanúgy megtör az a zaklatott énekhang, ami mindenre képes. Ha átmegy melankolikusba (Where Are We Now), akkor sírni tudnánk, ha bonyolítja a dallamot (If You Can See Me), ösztönösen figyelünk minden taktust, ha táncra hív (The Next Day), akkor nincs mese, táncolni kell.

Néha meg csak röhögni: a hozzám hasonló egyszerű lelkek legalábbis nagyon tudják élvezni azt, ha egy szépen felépített – mellesleg a sírkert zöld füvéről és a lányok magyar szandáljáról nosztalgiázó – dal közepén egyszer csak fejhangon kezdi dudolászni az Apacsokat (igen, Shadows, na ki hallgatott ilyet az elmúlt tíz évben?). Hogy aztán két refrénnel később már arról énekeljen, hogy „életem fénye kihúnyt/nem lesz holnap”. Egy dallal később pedig egy keringőben mondja el magányát.

Nem egyszerű album a The Next Day, de ez nem jelenti azt, hogy a sok-sok réteg felfejtése kínszenvedés lenne. David Bowie formában van, és ennél jobb hírt nem sűrűn hallunk mostanában. Ennél jobb lemezt se nagyon.