Celine Dion egyszer azt találta mondani, hogy ha Isten énekelni szeretne, azt biztos Andrea Bocelli hangján tenné. Több mint kedves bók ez egy olyan előadó részéről, mint ő, ráadásul nem is nagyon túlzó. Idén lesz húsz éve, hogy Bocelli megnyerte a Sanremói Dalfesztivál újonc kategóriáját és ugyanebben az évben jelent meg első saját lemeze is. Azóta számtalan stílusban kipróbálta magát a klasszikus zenétől a könnyedebb műfajokig, ez utóbbit erősíti mostani, Passione című lemeze is, ami stílusát tekintve folytatása a nyolc éve megjelent Amore korongnak.

A mostani, mediterrán hangulatú, romantikus dalokat tartalmazó lemezen Bocelli olyan énekesekkel működött együtt, mint Nelly Furtado, Jennifer Lopez, illetve a modern technikának köszönhetően Edith Piaf. Két dalban pedig a világhírű trombitaművész, Chris Botti volt a partnere. Az album dalainak mindegyike egyfajta szerenád, amelyek között van többek között angol, spanyol, olasz, portugál, és francia nyelvű is.

A dalokat témájukon kívül Bocelli mindig kiváló hangja köti össze, de meg kell jegyeznünk, hogy nem mindegyik műfaj áll ugyanolyan jól a tenornak, így például a Piaffal készült szám sem lett annyira erős, annak ellenére, hogy az alapötlet nagyon jó. Illetve, amellett, hogy Bocelli technikailag valóban képtelen hibázni, az én szívemhez mégis közelebb állnak a klasszikus zenei albumai, mintsem a valószínűleg kicsit idősebb korosztályt megcélzó lágy romantikázás.

Mindezen előnyöket és hátrányokat összesítve is bátran ajánlom a Passione-t mindenkinek, aki szereti a hibátlan hangokat, a finom melódiákat, és a könnyed zenei kikapcsolódást.