Vianne Rocher Párizsban meglát egy nikábba öltözött nőt, aki segélykérően nézi őt, amivel gyanakvást ébreszt benne. Nem sokkal ezután levelet kap halott barátnőjétől, Armandtól, miszerint megérett a barack, kár lenne veszni hagyni. És ekkor feltámad az északi szél... Nyolc év után  lányaival, Anoukkal és Rosette-tel, hátrahagyva Roux-t, visszatér a festői francia kisvárosba, Lansquenet-be. A régen oly csendes várost most pár muszlim család és a minaretjük teszi forrongóvá, a városban a régi konzervatív felfogás melegágya a gyülőlködésnek. Az évek folyamán Reynaud atya mit sem változott, még mindig az idegenek ellen beszél a templomban. Az atya azonban nem sokáig maradhat a pozíciójában: egy tűzesetről azt gondolják, hogy ő áll mögötte, ezért kegyvesztetté válik. Amikor a pap felkerekedne, hogy elhagyja a várost, leütik és elrabolják, éppen ott, ahol a korábban látott titokzatos nő lakik. De ki ez a titokzatos, feketébe burkolózott nő? Vianne soha nem megy vissza ugyanarra a helyre, mi az, ami ismét a régi városba hajtja? Ő mindig ott van, ahol segítségére van szükség, a csokoládéja hidat emel a kultúrák közé. Vajon a két vallás meg tudni maradni egymás mellett? Vagy a kettő közti harc lenne a veszély, amit a szélben érez?

A Csokoládécipő után négy évet kellett várni arra, hogy elkészüljön Joanne Harris regényének harmadik része. A Csokoládés barackban az előző kettőhöz képest kicsit talán kevesebb a misztikum, több az akció, de a Csokoládé-trilógia harmadik kötete is  letehetetlen, bájos, kedves, akárcsak a korábbi részek. A regény betekintést nyújt az arab kultúrába, erkölcsi és vallási tanokba. A történetben két kultúra él egymás mellett, az egyikben szigorú szabályok vonatkoznak a nőkre, férfiakra, míg a másikban „mindent szabad”, a gyónás feloldoz. Az egyikben leplekkel kendőznek el mindent, a másikban az egymás elleni ítélkezéssel.

A 21. században is fontos kérdés a vallások, emberek közötti különbség, az, hogy vajon ezeket az ellentéteket fel lehet-e oldani? Az írónő szerint elég egy kis odafigyelés, egy apró gesztus, ami varázslatként hat, és ezzel a probléma megoldásának kulcsa is lehet. A kedvesség, megértés a hétköznapokban is számos bajra lehet gyógyír, de meg is előzheti a problémákat. A regényben nem csupán két kultúra találkozik, hanem két ember belső énje is. Egyik Vianne, a másik Reynauld szemszögéből láttatja a világot, és azt, hogy hogyan tud átalakulni az ember énje a legkisebb hatásra is.

A történet ismét remek, azonban a fordítás kissé elkapkodottnak tűnik, a három fordító munkáját nem sikerült jól összefésülni. Mivel két ember meséli a történetet, ez annyira nem feltűnő és zavaró, Harris mégis megérdemelt volna egy kis odafigyelést, még ha ezzel esetleg csúszott is volna a kötet megjelenése.

És hogy lesz-e még folytatás? Az északi szél egyelőre elcsendesedett...