Korunk egyik legismertebb és legsikeresebb filmrendezője csalhatatlan esztétikai érzékkel és kifinomult társadalmi érzékenységgel választja ki azokat a témákat, amelyeknek vászonadaptációja bizton és méltán számíthat széleskörű érdeklődésre, világszerte zajos sikerre, nagyszámú és tekintélyes szakmai elismerésre. Steven Spielberg Hollywood saját nevelésű gyermeke, aki nem csak bebiflázta a tananyagot – a narratív minták és a dramaturg klisék rendjét, a hatáskeltés pszichológiáját, a vizuális és az auditív elemek szerkesztési szabályait – de át is szűrte a rendezői identitásán, hogy a maga képére formálhassa az álomgyárat.

Spielberg több mint három évtizede releváns mércéje a mainstream amerikai filmgyártásnak. Meglehetősen termékeny alkotó, akinek kézjegye minden ízében karakteres. Esszenciája a profizmus méltóságának és a gyermeki kreativitás könnyedségének elegyében rejlik, abban az egyszerre elegáns és önfeledt játékban, amit a monumentalitás fogalmával űz filmről filmre. Legújabb alkotása kecsesen belesimul az életműbe, ugyanakkor fölényesen át is ível rajta: mintha nemzete pátoszos eredettörténetét önmaga rendezői hőskölteményének ritmusára komponálta volna.

Az Egyesült Államok első republikánus elnökének politikai személy(iség)ét középpontba helyező, történelmi hitelű film olyan nézőpontból mutatja be Észak és Dél jól ismert konfliktusát, amilyenre aligha volt példa korábban. Spielberg olvasata tartózkodik az elveiért harcba szálló ifjú és a kedvesét szívszakadva hazaváró leány melodrámájától, akárcsak a fiaikat a csatamezőn vesztő, szétzilált családok keservétől. Szokatlan éllel és aránymértékkel választja el egymástól a polgárháború valóságának két dimenzióját: a hasonló témájú filmekben rendre kidomborított társadalmi realitás most csak fel-felvillanó - bár erőteljes érzelmi töltetű - árnyalatokkal asszisztál a reflektorfényben hunyorgó politikainak.

Nem csak merészség a rendező részéről, hogy az amerikai nemzeti demokrácia fogantatásának viszontagságait törvényhozói oldalról, a rabszolgatartás morális fel- és ellenvetései mentén vizsgálja, de zsenialitás is, hogy mindezt az első színesbőrű elnök újraválasztásának évében teszi. Lincolnt olyan ideáltipikus politikai vezetőként ábrázolja, akit elvi és eszmei elkötelezettsége, felelősségvállalása, teherviselése miatt - még a célt szentesítő korrupciós ügyletei ellenére, sőt, azzal együtt is – bálványozni, dicsőíteni lehet.

A könnyen kántálható, visszhangozható szólamokból komponált film az amerikai nemzet pátoszos, ovációs lelkületére épít. A díjak és jelölések listája (12 Oscar-jelölés, 6 Golden Globe-díj és 10 BAFTA-jelölés) bizonyítja, hogy ebben a velejéig demokratikus népközösségben is jól működik a spielbergi (vagy bármilyen) demagógiai. Ugyanakkor pont ez az attitűd teszi nehezen érthetővé, kevésbé élvezhetővé, vontatottá, unalmassá és szárazzá az alkotást az európai közönség számára. Az óceán innenső oldalán ugyanis ismeretlen az a fajta, mély liberális, demokratikus elkötelezettség, amely az amerikai identitás sajátja. Az öreg kontinens népeit nem jellemzi kíváncsiság és fogékonyság az amerikai társadalom hétköznapi ideológiáit is meghatározó, republikánus és demokrata pártra polarizált politikai élet eredői és mechanizmusai iránt, legalábbis nem olyan mértékben, mint amilyet Spielberg kielégíteni és kiszolgálni kíván. Ilyeténképpen pedig fájdalmas teherként nehezedik ránk az idő monumentalitása a mintegy 150 perces alkotásban.

Az értelemi élvezetben a nehéz szövegezés miatt érdektelenné vált néző számára azonban még adott az esztétikai élvezet lehetősége, mely ugyancsak monumentális jegyekkel terhelt. Daniel Day-Lewis teljes átlényegülése Abraham Lincolnná letaglózó, ugyanakkor vizuális megoldásai miatt visszás megítélésű. Nehéz meghatározni, hogy a látványtervezői és az operatőri munka dominanciája mellett miben érhető tetten a színész kizárólagos érdeme. A képet markánsan uraló elnök alakjának számtalan magasztossá merevített pillanata van. A kamera hosszan elidőz a fények és árnyékok találkozásában egyszerre tükröződő és elrejtőző Day-Lewison, akinek sziluettje hátborzongató katarzisban erősíti meg a néhai elnök feltámadásának illúzióját. Fenséges pillanat lenne, ha nem ismételnék megszokásig, majd unásig. Lincoln jellegzetes cilinderes, térdkabátos alakjának, testtartásának és járásának egyetlen meghatározó jelenet nagyobb súlyt adhatna, mint számtalan hasonló. Az, hogy ugyanolyan vizuális pátoszban látjuk ülni, állni, vonulni – a két lábán és a lóháton -, töprengeni, aggodalmaskodni és megnyugodni -, arra enged következtetni, hogy Spielberg nemcsak beleszeretett hatásvadász ötletébe, de nárcisztikus élvezetet is talál a nyilvánosság előtti, többszöri kielégülésben.

A Lincoln fontos dokumentuma az amerikai történelemnek, de még inkább a hollywoodi filmgyártásnak. Daniel Day-Lewis, Tommy Lee Jones és Sally Field megérdemelt várományosa az Oscar-díjnak, akárcsak Spielberg, vagy kedvelt operatőre Janusz Kaminski. A filmnek jobb helye lenne azonban az amerikai nemzet saját asztalfiókjában, ahol becsben és kincsként őrizgethetik és éljenezhetik, mint a kíméletlen élű, kritikus nemzetközi vásznon. Félő, hogy Spielberg polgárháborús víziója valósággá válik: úgy tapossák a fejét a sárba, hogy kapálózni sem lesz ereje.