A Kvartett – A nagy négyesről nehéz rosszat mondani. Ronald Harwood (A zongorista, Az öltöztető) sikerdarabja, amely nálunk A nagy négyes címmel fut a Belvárosi Színházban páratlan alapanyag, és a filmben remek színészek elevenítik meg az egykor a Rigolettóban együtt fellépő, most pedig egy idős művészeknek fenntartott otthonban újra találkozó csapatot. Maggie Smith, Tom Courtenay, Billy Connolly és Pauline Collins négyese nem is kelt csalódást. Jó nézni, ahogy finom öniróniával mutatják be, túl a fénykoron és túl az azt követő elfelejtettségen milyen is (egy valaha nagy sztárnak számító operaénekes számára) az öregkor.

A baj csak az, hogy a filmről jót is nehéz mondani. Dustin Hoffman, aki maga is majdnem 75 évesen döntött úgy, rendezni fog, nem tud életet lehelni a kiváló darabba. Hiába a hibátlan színészi játék, hiába a mintaszerű dialógusok és az igazán katartikus élményt kínáló történet, valahogy nem tud feléledni a dráma a filmben. Tudomásul vesszük, mi történik, remekül elnevetgélünk a párbeszédeken, de nem érint meg sem a szerelem, sem a harag, sem a halál szele.

Mégis kár lenne kihagyni a Kvartettet, és nem csak a nagy számban felbukkanó brit művészlegendák miatt. Ritkán látunk ugyanis olyan történetet, amelyből ennyire áradna az a bölcsesség, az az életöröm, amely csak az idős emberek sajátja lehet. Ha a saját nagyszüleinktől nem tudjuk megkérdezni, milyen érzés is tudni azt, hogy már kevesebb van hátra az életből, mint amennyi eltelt, hát itt végignézhetjük.