Első benyomásra zavarba ejtően merész kompozíció tűnik fel a terítéken. A fogyatékkal élők szexuális ösztöneiben és vágyakozásaiban ruganyossá pácolt főétel sokkolóan nagy adagban terpeszkedik a tányéron, melyhez köretként a katolicizmus nyers valláserkölcsi dilemmáit fogyaszthatjuk. Bármilyen toleráns esendőséggel is látunk hozzá a tabu-szentháromság ledöntött és tálcán kínált istenségeinek megemésztéséhez, a jóízű étkezésből néhány falat után parodisztikusan fanyar csócsálás lesz.

A kezelés a lengyel emigránsból lett ausztrál filmes, Ben Lewin első klasszikus értelemben vett hollywoodi próbálkozása. A tévéfilmek, a minisorozatok és a díjakkal méltatott, de zajos nemzetközi sikert nem arató dokumentumfilmek mellett tisztességben megőszült rendező álomgyári antréja azonban korántsem elsőfilmes kísérleti alkotás. Inkább tudatos és kiforrott ars poetica, melyben összegzi magán és szakmai életének stációit, gyötrődéseit és tanulságait. Lewin erős, személyes szálakkal kötődik az életrajzi ihletésű témához: maga is gyermekparalízisben szenvedett, akárcsak hőse, Mark O’Brien (John Hawkes), akit a betegség élethosszig tartó mozdulatlanságra ítélt, napi 21-22 órában vastüdőhöz kötött.

A műfajbeli gyakorlottságán túl Lewin számára minden feltétel adott lett volna ahhoz, hogy a narratívát hamisít(hat)atlan dokumentarista attitűddel kezelje. Az 1999-ben elhunyt O’Brien versei, hátrahagyott írásai, a The Sun Magazinban megjelent cikksorozata, melyben a testi fogyatékkal élők szexualitását mutatta be – beleértve azt is, hogy hogyan vesztette el a szüzességét 38 évesen egy szexuálterapeuta segítségével -, akárcsak ismerőseinek és élettársának visszaemlékezései mind segíthették volna abban, hogy a kényes témát kellő hitelességgel, az O’Brienben lejátszódó lelki folyamatokat érzékletes őszinteséggel vigye vászonra.

Ugyancsak ezek az autentikus források tették volna lehetővé azt is, hogy a hagyományos hollywoodi recept alapján monumentális ívű lelki fejlődéstörténetet, társadalmi és erkölcsi igazságokkal mélyen áthatott drámát alkosson. Hogy az ebbéli tapasztalatlansága, vagy a popularitásra való törekvés határozott szándéka tartotta-e vissza ettől, azt nem tudni. A végeredményt látva azonban bizonyos, hogy Lewin nem csak, hogy elakadt valahol félúton a dokumentumfilm és a lélektani dráma között, de a legcikornyásabb vargabetűk mentén eljutott a vígjáték azon mezsgyéjéhez, mely már a paródiával határos.

A meglehetősen hibrid alkotás eszköz- és kifejezéskészletének elemei egyszerre puritánul minimalisták és abszurdba hajlóan komikusak. Amíg az előbbi miatt az egyes lélektani fejlődési fázisok közötti átmenet válik teljesen értelmezhetetlenné, addig az utóbbi a téma tabu jellegét és ezáltal a mondanivaló egészét teszi végtelenül – de  nem szánalmasan! - kisszerűvé. Ugyanez a kettőség húzódik a színészvezetésben is: a szexuálterapeuta megformálásáért Golden Globe-ra jelölt Helen Hunt kemény vonásai ugyan jelenetről jelenetre oldódnak, a keresztutat, melyet a professzionális távolságtartástól a mély érzelmi és emberi megérintődésig jár be, nélkülöznünk kell. Ellenben az idő vaskerekei alatt gumiarcúvá vált William H. Macy kiegyensúlyozottan teljesít a valláserkölcs-csősz pozíciójába testált Brendan atya szerepében, akinek esendő (ön)iróniájából élvezetes jellemkomikum fakad. Kettejük között lavíroz az ugyancsak Golden Globe-ra nominált John Hawkes, aki a tekintet-, az arc- és a hangjátékra korlátozódó színészi lehetőségeivel és eszközeivel is sokrétű karaktert formál: gyötrődik, kétkedik, félelemmel telítődik, szentimentálissá válik, reménykedik, testi fogyatékossága ellenére lelki és érzelmi értelemben is kiteljesedik.

Ha a rendező-forgatókönyvíró határozottabban tette volna le a kézjegyét egyik, vagy másik irányvonal mellett, a film is teljesebben, hatásosabban, érzékletesebben, ízletesebben, bár kétségtelenül kevesebbek által fogyaszthatóan foglalt volna állást a szex – vallás – fogyatékosság szentháromságának ma is kínos gonddal került témakörében. Ennek ellenére méltányolandó, hogy felveti problémát és az is, ahogyan teszi ezt, csak sajnálatos, hogy egyes társadalmak, vagy rétegek még nem állnak készen arra, hogy vele szemben toleranciát gyakoroljanak, értékítéletet alkossanak, vagy egyáltalán konklúziót fogalmazzanak.