Bár Billie Joe Armstrong "gyengélkedése" miatt a koncertezést jelenleg épp hanyagolja a zenekar, azért az albumok kiadása - eltekintve a harmadik darab megjelenésének elhalasztásától - rendben és időben zajlik. Bár a zenei anyag talán nem a Green Day szakmai csúcsteljesítménye, azért nem kellett volna Billie-nek alkoholba folytania bánatát, annyira tényleg nem súlyos a helyzet.

A lemez indulása például egy meglepően jó vezércsel, ha nem tudnánk mit is hallgatunk - és persze nem ismernénk az énekes hangját évtizedek óta - probléma nélkül megvennénk a lemezt country-albumként is. Ami csak azért érdekes, mert a második daltól már-már rockabillybe csapunk át, vagyis a zenei változatosság alapvetően adott - de azért lesz ez még Green Day album. A többi dal ugyanis már a jól megszokott punkos-rockos hangzást viszi tovább.

A banda tizedik studióalbumát garázsrockos korongnak szánta, ami annyiban stimmel is, hogy egyszerű, de lendületes dallamokat visz, nem bonyolítja túl a nótákat, viszont gondoskodik arról, hogy egy darabig ne szabaduljunk a témáktól - fülbemászó, és ott erősen megtapadó refréneket ültet el a tudatalattinkban. Bár összesen 13 dalról van szó, a lemez így is mindössze 39 perces, megmaradt tehát a rövid, de velős dalolás, ami jellemezte őket.

És hogy azért minimálisan technikával is megpróbáljanak meggyőzni minket arról, hogy van még mit mutatniuk a megszokotton túl is, gitárban és basszusgitárban is akad néhány izgalmasabb menet.

Azt azért kénytelenek vagyunk megjegyezni, egy-két dalnál bizony támadt némi utánérzésünk, de egy ilyen banda már akár saját magától is idézhet. Amit persze megint lehet úgy értékelni, hogy önmagukat ismétlik, de akár úgy is, hogy egy hangzásában, temperamentumában és hangulatában is igazi Green Day korongot hoztak össze. Ez csak nézőpont kérdése.