Ha egy férfi gondolatai több mint negyven éven keresztül forognak szinte megszállottan egyetlen nő körül, még a rutintalan olvasó is valamiféle legendásan szép szerelmi történetet sejt, mélyen átható sorszerűséggel, ösztönös vágyakozással, majd könnyfakasztóan katartikus beteljesüléssel. Rubin Szilárdot, a Csirkejátékával kései, de megérdemelt sikert arató írót az 1960-as évek végétől a 2010-ben bekövetkezett halálig tartotta bűvkörében Jancsó Piroska sziluettje, történetük mégsem szép, pláne nem szerelmi, és a legkevésbé sem katarzisban oldódó. Rubin érdeklődésének hajtóereje a zsigerinél is irracionálisabb, egyszerre tűnik kényszeres igazságérzetnek, beteges misztérium imádatnak, vagy áldozatot nem ismerő hivatástudatnak. De a kérdésre, hogy valójában mi okból, vagy milyen lényegi végre töltötte fél életét egy rögeszme üldözőjeként, még a soha be nem fejezett mű töredékeiből sem kapunk választ.

Az Aprószentek egy megrendítő, „utcán heverő” témából lett zseniális ötlet kiforratlan hagyatéka. 1953 októbere és 1954 augusztusa között Törökszentmiklóson öt tizenéves gyereklány tűnt el nyomtalanul. Holttestük Jancsó Piroska, a szexuálisan, morálisan és talán mentálisan is aberrált helyi prostituált udvarán lévő, használaton kívüli kút mélyéről került elő. A lakosságot rettegésben tartó, a közvéleményt indulatossá korbácsoló sorozatgyilkosság szálait a Legfelsőbb Bíróság halált hozó kötélként fonta Jancsó Piroska nyaka köré. A félelem elcsitult, a kedélyek lenyugodtak, a gyászoló szívekre kemény heg forradt. Rubin Szilárd mintegy másfél évtized később mégis az elhantolt ügy nyomába eredt.

Az oknyomozó riporter objektivitása és a szemlélődő író hangulatteremtő líraisága azonban hamar elveszett abban a megmagyarázhatatlanul mély érzelmi és lelki érintettségben, mely Jancsó Piroska árnyát üldözve hatalmasodott el Rubinon. Nem csak a pozíciójában vált bizonytalanná, de a cél- és rendszerorientált szelekciós képessége is kudarcot vallott. Még a posztumusz kiadásért felelős Keresztesi József szerkesztői alapossága és utógondozói lelkiismeretessége sem tudott úrrá lenni azon a káoszon, amit a szöveggel saját bevallása szerint is sokat gyötrődő író hagyott maga után.

Inkább csak feljegyzések, töprengések, gondolatcsírák és mentegetőzések halmaza ez a méretét és terjedelmét tekintve is apró mű, mintsem kiforrott alkotás, a labirintusból kivezető fonalszálak tudatos művészi logikával szőtt kelméje. Az írói nézőpontok és az elbeszélői szemszögek folyamatos változása, a sokszor több oldalas idézetek, a tárgyhoz szorosan – vagy épp egyáltalán – nem kapcsolódó szálak csak azért nem rontják az értelmezhetőséget, mert a téma magva eleve tisztázott, a rejtély esszenciája már az első oldalakon langyos vízben oldott.

Nincs semmi baj azzal a krimi írói mentalitással, mely az olvasót az omnipotens tudás birtokosaként emeli az események fölé. Hiszen kultikus ballonkabátos detektívünk, Colombo esetlen furfangját is élvezettel szemléltük a gyilkos kilétének megrendíthetetlen tudatában, Rubin töredékeiben azonban még a nyomozó is beavatottja az eseményeknek. Egyetlen kérdés tartja csak ébren az érdeklődés – milyen kár, hogy nem az izgalom – lángját, az olvasóban éppúgy, mint az íróban: mit keresünk egyáltalán? Rubin Szilárd fél életét áldozta rá, hogy megtalálja a választ, s ha neki nem sikerült, mi sem reménykedhetünk abban, hogy kutatómunkájának hátrahagyott dokumentációiból, soha be nem fejezett naplóregényének részleteiből bármiféle megoldást vagy feloldozást kapunk.

A mű tökéletlensége és az író önbizalomhiánya ellenére a Rubin után maradt törmelékekből kiragyog egy-egy csiszolatlan gyémántdarab is. Az ötvenes évek magyar vidékének, paraszti társadalmának és igazságszolgáltatási bürokráciájának szociorajza legalább olyan értékes elem, mint Jancsó Piroska elbeszélésekre támaszkodó karakterábrázolása. Talán ha Rubin nem terhelte volna saját emberi gyarlóságának vagy tehetségtelenségének számlájára a negyven évi gyürkőzés hiábavalóságát, s nem keresett volna megszállottan valakit, aki talán sohasem létezett, pontosabb, következetesebb és élvezetesebb dokumentumregényt írhatott volna az első női kéjgyilkosról. Ez a hiány, akárcsak a szentekké nemesült kislányoké azonban már az örökkévalóságé marad.