Az 1994-ben Devon megyéből indult brit csapat (Matt Bellamy - ének, gitár, billentyűs hangszerek, Chris Wolstenholme - basszusgitár, ének, Dominic Howard - dob, ütőhangszerek, szintetizátor) idén októberben már a hatodik stúdióalbumával büszkélkedhetett. Az új, a The 2nd Law három évvel követte a Muse eddigi talán legemlékezetesebb lemezét, a The Resistence-t, amely visszavonhatatlanul a világ élzenekarai és ezzel a legkeresettebb fesztivál- és stadionkoncert-fellépői közé emelte a zenekart.

A The 2nd Law-t bemutató európai turné október 16-án vette kezdetét a franciaországi Montpellier-ben, mostanra Budapest is kipipálva, október 20-án este a forgatókönyv szerint szép rendben lezajlott ez a koncert is. Azt kaptuk a srácoktól, amit vártunk. Kissé ugyan zavart minket ez a fajta kiszámíthatóság. A tömeg előre súgta, hogy mi lesz a következő szám és be is jött, így legyen mindenkinek lottó ötöse. A szigorúan kötött, de szépen felépített és megkoreografált, igényes show elemekkel tarkított, angolos visszafogottsággal előadott produkciókat láthattunk-hallhattunk az együttestől megszokott igényességgel tálalva. A figyelmünk maximálisan le volt kötve, hol tapsoltattak, hol énekeltettek minket, nem volt idő szétesnünk, kirúgnunk a ház oldalát, kulturált szórakozás jellemezte leginkább a koncertet.

Fel voltunk készülve és készítve mindenre, ahogy a turné kereteiben ez lenni szokott, megkockáztatható, hogy hajszálra ugyanígy építették fel a múlt pénteki bolognai, és a hétfő esti bécsi előadásukat is. Szinte teljes egészében eljátszották az új lemez anyagát a 13 albumdalból alig hagytak ki párat.

A budapesti koncerten is előzenekarként a brit Everything Everything hangolt be minket a sikítozáshoz. A Muse azt ígérte 21 órakor lép színpadra és két órát játszik majd, úriemberek módjára be is tartották szavukat.  Így hát 20 órakor a hivatalos kezdéskor még üres volt a küzdőtér, a büféknél kígyózó sorokban ácsorogtak a rajongók, boldog nyugalommal várva sörükre a Muse helyett. Majd a tömeg ráérősen elfoglalta helyét, a máskor oly gyakori lökdösődés is elmaradt, minket is előzékenyen engedett maguk elé egy görög rajongói csapat, mondván nem szeretnék, ha miattuk nem látnánk a nagy show-t. Pontban 21:00-kor aztán berobbantak a fiúk a Supremacy-vel, és a köszönöm valamint szeretlek Budapest kiáltásokkal köszöntött minket Matt, mint jó ismerősöket. Ahogy körbefutott a színpadon fehér alapú melegítőfelső-szerű felöltőjében, megidézte előttünk Freddy Mercury legendás londoni koncertjét. Az együttest gyakran a Queen 21. századi megfelelőjének nevezik, látható módon nem is bánja Matt az együttese Queenhez hasonlítgatásait, produkcióik exekúciója gyakran hajaz a szigetország valaha volt legnagyobb zenekarára.

A turnén egy négyoldalú, gigantikus mozgó videodíszlet adta a látvány alapját, amely az együttes színpadon megjelenésekor a plafonról ereszkedett alá, mint egy hatalmas csillogó-villogó csillár. A sok ledes kivetítőből összeállt kompozíció a folyamatos átmorfolódásokkal szorosan illeszkedett a zene témájához. Hol sok kis dobozból állt össze egy nagy dobozzá a szemünk előtt, érzékeltetve a benne lejátszódó klippekkel, hogy a doboz a világ és értelmezhetjük úgy is a Muse uralja ezt, hol pedig vakító koronának tűnt, az egységesen csak világító ledeknek köszönhetően. Utalva ezzel az Egyesült Királyságra, de szimbolikusan vehetjük a Muse uralmának vagy akár tisztelgésnek a Queen hajdani énekese, a rock „koronázott” királya Freddie Mercury emléke előtt.

A művészi alkotásnak is beillő díszlet lézerekkel és füstgépekkel is kiegészült, a fináléban ezt működés közben is megcsodálhattuk, a ráadásként borítékolt, a Londoni Olimpia hivatalos dalaként ismert Survival valamint a nagyon várt Uprising alatt. Az új album dalai mellett halhattuk felcsendülni az ötödik címadó albumról a Resistance-t, valamint nem voltak restek előadni a régi nagy kedvencek közül a Supermassive Black Hole-t sem. Fokozatosan pörgettek fel minket és magukat is, hogy azután a Madness alatt tetőfokára hágjon a hangulat. Noha nem volt rá szükségünk, a dal szövegét nemcsak a kivetítő súgta nekünk, hanem Matt technikás napszemüvegéről is leolvashattuk, amelyet azután egy őrült pillanatban messzire eldobott magától, mi pedig tőle és gitárszólójától az agyunkat.

Széles repertoárjukkal megmutatták a különböző műfajok - a progresszív rock, a glam, az elektronika, a kísérleti zene – és stílusok keveredését, ami ugyan nem vezet egységes hangzáshoz, viszont a dallamok, a szövegek, melyek gyakran valamilyen társadalmi problémát feszegetnek, izgalmas világot tártak elénk. A legtöbb számot Matt Bellamy, a Muse frontembere komponálta, két művet azonban Chris Wolstenholme basszusgitáros szerzett, aki a korábbiaktól eltérő módon most ő maga énekelt el.

Ami a kötelező programot illeti, egy hangunk se lehet, a srácok tökéletesen megcsinálták, már-már túl tökéletesen is. Jó lenne tudni milyenek egy klubkoncerten. Persze tudjuk, hogy egy stadionkoncertnek mindig más a hangulata, hiszen ide mindenki csak és kizárólag miattuk jön, a fesztiválokon nincs rajtuk akkora nyomás és megfelelési kényszer sem.

Így a 2010-es felülmúlhatatlan szigetkoncertjük sokkal inkább hasonlított egy örömzenéléshez, mint az utolsó produkciójuk.